Az alsó részén a törzsnek, jól védett helyen kis házikóban lakott Makka Manó. Öreg manócska volt már, nagyon bölcs, mindenki őt kereste meg kisebb- nagyobb bajával. A házikója gombatetejű volt, ablakában színes virágok, szélforgó, ajtaján kopogtató. Most épp Katóka , a katicabogár volt nála, nagyon szomorú volt.
- Drága Makka, nem tudom mi a bajom, fáj a szárnyacskám, nem bírok repülni. Aggódom, hogy jutok el a rétre, ott maradtak a gyermekeim. Hét hétpettyes lurkó rosszalkodik, az apjuk már minden bizonnyal kétségbeesett, hol vagyok.
- Katóka, nem tudom, mi lehet a bajod, néztem a lexikonban, néztem a füveskönyvben, a hajnali harmat cseppjével lehet csak gyógyszert készíteni. Addig pedig, felviszlek a fa tetejébe, hátha láthatod hol a családod.Makka Manó szavai Katókát megnyugtatták. Makka fogott egy kis üvegcsét, kihelyezte az ablak párkányára, tudta, ebbe belecseppen majd a harmat. Aztán felemelte Katókát a vállára, bezárta az ajtót, és elindult felfelé, hogy a katica asszonyság megláthassa elveszett családját.
A fa nagyon magas, sokat kellett felfelé mászni. Útközben meg is kellett állni.
- Szervusz Makka Manó, hova-hova? – Mókuci szólította meg a bölcs manót kedveskedőn.
Mókuci egy igencsak csinos mókus lány volt, kicsivel Makka Manó felett lakott a fa egyik tágas odvában. Mókuci egész nap egy nagy, hosszú ág szélén ült, csodaszép fényes farkincáját fésülgette, amikor ezt megunta, elment élelmet gyűjteni. Magvakat keresett mindenfelé.
- Mókuci én felviszem a fa tetejére a katicát, mert a fájó szárnya miatt nem tud elrepülni, és nagyon aggódik a gyermekeiért.
- Én ügyesebben mászok felfelé, gyere csak Katóka, kapaszkodj bele a farkamba, majd én felviszlek a fenyő tetejére. Addig te csak pihenj Makka!
A mókuslány átvette a beteg katicát a manótól. A manó pedig lassan követte őket. Találkoztak a harkállyal is, Harakirivel, aki minden fa gyógyítója volt, most is nagyon serényen kopogtatott.
- Hová mentek? – kérdezte a kis csapatot.
- Megyünk a fenyő tetejére.
- Miért mentek oda?
- Beteg a katica szárnya – felelte Makka Manó, aggódik a családja miatt, akik a réten maradtak. Mókuci felviszi a katicát, hátha onnan látjuk, mi van velük.
- Jaj, jajj, nagy viharfelhő közeledik. A rétet nemsokára eléri az eső. Jaj, jajj mi lesz a kis katicabogarakkal.
- Te nagyon gyorsan repülsz, szállj el a rétig Harakiri, s nézd meg mi van a katicákkal!
- Jól van Makka, elrepülök.
- Jajj az én kicsikéim, ha megáznak, meg is fáznak, megbetegszenek, mi lesz velük. – sírdogált Katóka, a mókus farkába kapaszkodva.
A kis csapat folytatta útját, míg a harkály elrepült a rét felé. A fa egyik ágán fészek volt, itt lakott a cinke család: Icinkené, Picinke Úr, és a kiscinkék. Nagy volt a ricsaj cinkééknél, amikor odaértek a Mókus, a Manó és a katica.
- Mi ez a nagy zenebona itt nálatok? – kérdezte a manó
- Ajajj manócska, nagy a gondunk, három kis csemeténket tanítjuk repülni, de sehogy sem sikerül, nagyon félnek, és nem mernek eljönni a fészek széléig sem. Közeleg a nyár vége, meg kell erősödni a szárnyuknak, nem élhetnek itt a biztonságos ágak között örökké.
Úgyis meg kell pihenjünk, segítsünk Icinkééknek – gondolta a manó. Katóka fülébe súgott valamit. Majd a fészek szélére ültek ketten. Kicsi cinkék tudjátok –e milyen szép a kék ég, tudjátok –e milyen színe van a búza mezőnek, tudjátok –e merre csobog a legtisztább patak, tudjátok- e hol lakik a többi cinke? – felváltva kérdezgették a kismadarakat a manó és a katica.
- Nem, nem tudjuk – felelték a kiscinkék.
- Mindez a fészek peremén túl van, gyertek csak, gyertek, gyertek el a széléig! – a manó és Katóka egyre jobban távolodtak a cinke lurkóktól, akik egyre közelebb és közelebb jöttek a fészek széléhez.
- Milyen a kék ég? Milyen a búza, hol lakik a többi cinke? Tudni szeretnénk, csipogták, és szárnyaikat feszegetve elmentek a fészek peremég, el az ág végéig, ott pedig felröppentek, egyre feljebb és egyre szebben.
- Nagyon köszönjük Makka Manó, hogy segítettél. – hálálkodtak a cinke szülők. Boldogan nézve repdeső kicsinyeiket.
Közben visszaszállt a fenyőfára a harkály. Közeleg nagyon a vihar – mondta rémülten, de messziről jól láttam a rét közepén egy nagy harangvirág tetején ül Katóka a családod.
-Hogyan juthatnának ide a biztonságos fához, hogyan segíthetnék? – szomorkodott Katóka.
-Ne sírj, szólt hozzá a bölcs manó, ha a harkály, a cinke szülők és a kiscinkék is elrepülnek a harangvirágig, el tudják hozni a családodat. Gyorsan kellett cselekedni, felszállt a harkály, fel a 2 cinke szülő, és követte őket a 3 cinke gyermek is, ügyesen csapdostak a szárnyaikkal, hogy ne maradjanak le, a harkály nyakában pedig ott ült a manócska. Kémlelte a mezőt, ahol sok-sok virág nőtt, nehéz volt észrevenni a családot.
- Ott vannak, ott! – kiáltott Makka, amikor meglátta a katicabogár seregletet.
Leszálltak a virág mellé, elmesélték a Katókával történteket, s mivel nagyon fekete lett a felhőktől az ég, felszállították a családot, katica apukát vitte a cinke papa, s a hét hétpettyes csemetéből négyet cinke mama, egy-egyet meg a kiscinkék. A mókus közben a beteg szárnyú Katókát elvitte a fa tetejébe, s ott várták a menekülőket. Mire a vihar megérkezett szerencsésen a fenyő oltalmazó ágai közé értek, Katóka nem győzött hálálkodni, s közben ölelgette a családját, számolgatta a hétpettyes hét gyermekét, megvannak –e. Makka Manó megnyugtatta, a harmatcseppekből főzetet készít neki, hamar meggyógul majd a szárnya. Addig pedig biztonságban meghúzódhatnak a terebélyes fenyőfán. A szépséges zöld fenyő összehúzta szorosra ágait, hogy a viharban ne ázzanak meg a nála oltalmat keresők.
Ravasz Myrtil: Ébredve is tudlak 
Szalay Anikó: Nekem 
Az igazinak 
Kővári Dorottya: Holli, a varázslatos csellólány
Kommentek