Papp Csilla: A Piros Ház Asszonyai


1. rész Dédi
 
Ha a Piros Házra gondolok, PÉvi jut eszembe. Ha PÉvire gondolok, Dédi jut eszembe. Ha Dédiregondolok, akkor elsétálok a Sugárút tizenkettedik padjához, lesöpröm róla a rozsdabarna leveleket,leülök, fel sem nézek, tudom, hogy a NagyLombú vénPlatán beterít árnyat adó lombjával. Ragyog azősz. Szitál a napfény. A legfényesebb Napsugár Nyílvessző a Piros Ház második emeletére tekint. A balkon fémkorlátját NapfényFonál csomózza össze a Sugárút tizenkettedik padjának ÓlomSúly Lábával. Emberi szem nem láthatja a Napfényből Csomózott Kötelet, Te sem láhatnád, ha most itt ülnél velem és lakkcipellőd orrával piszkálnád a rozsdabarna levélhegyet. Mert hiszen tudod-e, hogy milyen színűaz „N” betű? A NapSugár „N” betűje tudod-e milyen színű? Nem, dehogy napsárga, hanem Suhanó Zöld az „N” betű, csak úgy zöldellik az aranybarna őszben, mire felkapod a fejed, már fel is trappolt aPiros Ház második emeletére.
 
Van egy kislány, hallgasd csak, a lomb zizzen csillámló „Z” betűkkel, a szellő durmol okkersárga „D” betűkkel, koccannak a tejüvegszínű „L” -k, kéken szökkennek, türkiztáncra kelnek az „É” -k,hullámoznak, fodrozódnak egyre, lépdelj, moccanj, fülelj, perdül-fordul itt terem mellettünk PÉvi, a PepitaszínBetűket Pingáló Kisleány. GólyaCsőrre hurkolt LenKendőben érkezik, a mesénk utolsó mondatának Pontja mutatja az irányt a pepitaszín betűk tarkabarka egén. Szemüvege kockás, pulóvere tarka, akármerre jár, színbe lábad minden Betű, a Könyvek színtelen lapja.
 
Pemzli is ott kukucskál, kiszökken a keszkenőből, súlyos, sötét „M”-betűkkel kipányvázott mancsaivégigszántják a Napfényből Csomózott Kötélet, ha felpillantasz gyorsan, mire a törékeny fehérfoltos lepke szárnya kettőt reppen, elvakít egy percre a szikrázó nap utolsó őszi sugara, épp annyira, hogy pepitaszínben úszkáló gömbök cikázzanak a szemed előtt egyre- másra, na ebben napfürdőben úszó, halk pillanatban Pemzli támadásba lendül, a fémkorláton himbálózó kaspóból muskátliszirmokat szaggat ki a karmok éles kobaltkék „R”-je. PÉvi sem marad rest, követi társát a kötélen, szivárványszín tükörmását, Pemzlit, a cirmost, aki ha nyáron forró betonon sütkérez, csengő csendül jobb fülében, ha„G”-vel „B”-vel „T”-vel konganak a szavak, télen az ablakpárkányról kémlel, ha galamb búgása zúg balfülében, akkor valahol a KisErdő mélyén „Cs”-vel , „Zs”-vel, „Ty”-vel visszahangzik a Kulcsmondat.
 
Hol van a Dédi, kérdi egyre PÉvi, gyere Pemzli, tapaszd az orrodat, azt a némát, a balkon maszatosüvegére. A szoba üres, az Olvasó Lány festménye rosszallóan méregetne Téged, hát nem tudod, hogy Dédi keddenként, a reggeli napsütésben, pontban kilenckor a tejpiacon baktat le s föl, csipegetnivalóVajjal, az öblös üvegre fehér mintákat festő, ide-oda loccsanó Tejjel, zsírpapírt átitató, meleg Kenyerhéjjal szemez. Hát elfelejtetted, PÉvi, hogy a Te Dédid, ebben a pillanatban is kofákkal perel, köténye csücskével fényesíti Kertje ízletes Barackját, ami kívül kemény és mályvaszínű „C”-kel bélelt, belül lágyan csordogáló „ A” betűkkel dúsított mézédes mint a dinnye, amire most már hiába ácsingózol szemfülesen, visszhangzik a tejpiac Dédi mondja, hiába cipeltem a KisSámlidat merre vagy Te Gyerek?

Kommentek