Gutai Lilla: Esik

Esőcseppek kopognak a hinta rozsdás fémrúdjain felettem. Mikor elindultam, még sütött a nap.
Amikor az ember elindul, mindig süt a nap, csak aztán hord a szél felhőket felé útközben.
Az első cseppnél még csak képzelődik, a másodiknál jut eszébe, hogy vajon hol az esernyő.
Esernyő, na az nem volt sehol. Amúgyis minek, hiszen ma nyár van. De csak ma. Hideg nyár.
Hintagyermeknek nevezném magamat – egy életre, nem csak az emlékeim ragasztották rám.
Most is hintán ülök. Azon tűnődöm, mikor poroltam le utoljára a szívemet. Egyre nehezebb.
Dohos is már. És ha most még az eső is elmossa, nedves lesz és nyirkos, és ráragad az ujjamra.
Előre-hátra lebegek, a lábam nem éri a földet, behunyom a szemem, nem vagyok itt. Sosem voltam.
Alattam és felettem nincs más, csak a végtelen, melyben himbálózva száguldok, pihenés nélkül.
Nincs ebben a végtelenben semmi, csak a hinta két láncára olvadó kezeim, a szél, a víz és én.
Ez a szél áthatol rajtam, és anélkül fújja le rólam a port, hogy megkérdezne róla. Elkerülhetetlenül.
Talán még nevet is rajtam, ahogy kiszellőztet, és a bennem ülepedő port felkavarja a végtelennel.
Én nem nevetek.
 
A hintán egy kicsit mindig édesanyám karjaiban vagyok, és mintha tisztán hallanám őt mesélni.
A fák susogása messziről hallatszik, és mire ideér, anya hangjává változik: Egyszer volt, hol nem volt…
Réges-régen, mikor még hosszú volt a hajam, és minden lépésem alatt folyékonnyá vált a beton,
Hogy ne essek el örökké barázdás és mély kátyúiban, akkor még a harangokra ébredtem reggel.
Álmaim kékek voltak és pirosak, mint a tinta és mint a törött hegyű postairón az asztalon.
Nem volt se cél, se vágy, semmi nem volt, csak én és ők, és az, hogy ma ki legyek, talán egy nimfa.
Akkor még léteztek tündérek. Olyan alakban jelentek meg, mint ahogy ma, csak már nincs időm rá,
Hogy észrevegyem őket a zuhogó eső alól, a fák között. Akármilyen közel is vannak; már nincsenek.
Réges-rég, az Óperenciás tengeren is túl, még minden rendben volt, vagyis nem volt, de legalább
Nem tudtam róla. Akkor a Hold kézen fogva sétált velem haza esténként mezítláb a kövesúton,
A Nap pedig virágdalokat énekelt velem az udvaron, és azt mondta, nagyon vigyázzak anyára,
De talán ezt apa mondta, hiszen ő is Nap volt, és hozzá is vittem virágot, ahhoz a fához, ami mellé
Örökre elköltözött.
 
Hol volt, hol nem, élt lány, ki csillagokkal játszott, aki mit sem sejtett az életről, mindent érteni akart,
Amit nem érthetett meg, mindent látni akart, amit nem láthatott meg, aki tegező viszonyban állt
A tündérekkel és a Holddal, és aki, habár néha elfelejtette a kabátot, és bőrig ázott az esőben,
Mindig valaki kezébe kapaszkodva futott a folyóig meg vissza, mert úszni azt sosem tanult meg.
Azt mondják, azóta sem tud többet az életről, és azóta sem szeret kevésbé hinni olyan dolgokban,
Amikben felnőtt embernek már nem illene hinni; mint például, hogy meg lehet szokni az életet,
Vagy hogy ha azt nem is, megérteni. Azt is mondják, hogy olyan szavakba menekül, melyeknek
Hasonló éle van, mint egy kenőkésnek, és legalább annyira szükségesek is. A szíve pedig valami
Kéken és pirosan lüktető anyag, amitől nem lehet megszabadulni, olyan az állaga, mint a Nap
Sugarainak a vízben, és érintés után vízhatlanul a bőrödhöz tapad. Azt is mondják, hogy
Ott találni rá, ahol lemegy a Nap, találkozik az éjszaka és nappal, és ahol összemosódik minden
Ellentét. Úgy véli, ott lehet megtalálni az igazságot, mert még nem tudja, hogy az nem létezik.
Hintázik, mint egy gyerek.
 
A hinta nyikorog alattam, de hűségesen lóbál ide-oda a porfelhőn keresztül. A szél elállt, én pedig
Teljesen átfáztam. A porszemek végül elálmosodtak, elnehezedtek, és letelepedtek a levelekre.
Minden megnyugodott, mintha sosem lett volna vihar, és nagy, friss cseppekben esik tovább az eső.
A tenyeremen nyomot hagytak a láncok, mikor elengedtem őket. Minden kimerült körülöttem.
Észre sem vettem, mikor kezdtem el úgy sétálni, mint aki siet valahová. Vagy, mint aki menekül.
Nem hagy a léptem nyomot a sárban, olyan könnyű lettem, mintha vízen járnék. Lebegni nehéz volt,
Elsétálni annál könnyebb. Eggyé váltam minden részemmel, összefontam az idő fonalait, és büszkén
Viseltem magamon, mint ékszert. Hideg nyár. Én meg magam vagyok. Talán mire hazaérek, te már
Ott vársz rám, széttárod kék és piros karjaidat, és nem kell tovább keresnem téged. Úgy mosolyogsz,
Mintha lenne rá okod, én pedig úgy szeretlek, mintha nem lennének kérdések. Akkor talán majd
Még a legcinikusabb tündérek is bekopognak az ajtón, hogy elnézést kérjenek, amiért eddig várattak,
Meghajolnak, leülnek a mosdótálra, és szótlanul vigyáznak rád, rám és a remény maradék szilánkjaira.
És visszahozzák a Napot.

Kommentek