Galambos Tamás: Méhek


Jani fájdalmasan kiáltott, mire az anyja, Ildi odarohant hozzá.
 
– Mi a bajod, kicsim? – guggolt le mellé aggódva.
– Megcsípett egy méh!
– Hazamegyünk, és befújjuk! Hamarosan semmi bajod nem lesz! – vigasztalta az anya a fiát. Kézen fogta, és elindultak a házuk felé.
– Nem értem, mi szükség van a méhekre. – Jani a könnyeivel küszködött. – Bárcsak eltűnne az összes!
– Ne mondj ilyet… – próbálta csitítani Ildi, azonban a fiú hajthatatlan maradt.
– De ezt kívánom, tűnjön el az összes méh! – kiáltotta fennhangon.
 
Hirtelen úgy érezte, mintha hideg vízbe ugrott volna, becsukta a szemét. Mikor kinyitotta, döbbenten látta, hogy minden megváltozott körülötte. Hova tűntek a szép, színes virágok a rétről? Megijesztette, hogy sehol nem találja az anyját, csak így itt hagyta volna? Futásnak eredt hazafelé, de amikor elhagyta a mezőt, a takaros családi házuk helyén egy lepusztult épülettömb éktelenkedett. Ildi lépett ki az egyik ajtón, ócska munkásruhát viselt.
 
– Na végre! Hol csavarogtál? – kiáltott a fiára.  – Nem tűnhetsz csak úgy el a munkából!
– Mi van? – értetlenkedett Jani, nem állt a szája a tessékre.
 
Anyja fájdalmasan meghúzta a fülét, aztán maga előtt terelve megkerülték az épületet. Jani egy nagy ültetvényt látott, ahol felnőttek és gyerekek tömege dolgozott, de nem szüreteltek semmit, csak a virágokkal foglalatoskodtak.
 
– A tied az uborka! – mondta Ildi, a fiú kezébe nyomott egy kis ecsetet, majd létrát támasztott a közeli, virágzó almafához, és felmászott. 
 
Jani nem értette, mit is kéne tennie, míg nem látta, hogy a többi gyerek az uborkák virágporát gyűjti az ecsetekkel. Maga is munkához látott, de mivel még sosem csinált ilyet, nehezen ment neki.
 
– De béna vagy – csúfolta az egyik lány. – Megérdemelnéd, hogy csak száraz kenyeret egyél!
– Miért kell ezt csinálnunk? – fakadt ki Jani.
– Ilyen buta vagy? – kérdezte egy fiú. – Szerinted hogy porzódnak be a növények? Talán a legyek végzik a munkát?
– A méhek… – akarta mondani némi gondolkodás után Jani. Azonban megakasztotta a nyelvét, hogy rájött: ő kívánta az eltűnésüket.
– Butaságot beszéltem, nem gondoltam komolyan! – kiáltotta. – Hallod – emelte a fejét az égre –, vissza akarom kapni a méheket!
– Mi van veled? – kérdezte aggódva Ildi. Jani ránézett. Ismét a virágos réten álltak, és az anyja törődött vele.
– Semmi – felelte gyorsan a fiú. – Csak… Eszembe jutott, hogy az iskolában tanultunk a méhek szerepéről. És rájöttem, milyen badarságot mondtam.
– Oké. Ezért, és fájdalomdíjul kapsz egy fincsi mézes sütit – mosolyogta Ildi.
 
A fiú visszamosolygott rá, és együtt folytatták az utat hazafelé, Jani hálás pillantást vetett egy közelben döngicsélő poszméhre.

Kommentek