Dr. Kasza Márta: A legdrágább kincs

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a hetedhét tengeren is túl, élt egy fiatal pár. Az asszony szakácsnő volt egy módos gazdánál, míg a férje lovászként dolgozott a gazdaságban. Az egyik vasárnap reggel, mikor felébredtek, szomorúan tapasztalták, hogy szakad az eső odakinn.

– Drága asszonypajtás! Ha már így esett, hogy esik ez a fránya eső, mi lenne, ha egy kis rendet tennénk a padláson? Kirándulni ma már nem hiszem, hogy el tudnánk menni. Még ha el is állna az eső, akkor is teli lesz az út pocsolyával.
 
– Igazad van, annyi lom és kacat van a padláson, ideje ott is egy nagytakarítást rendeznünk!
Miután megreggeliztek, már másztak is felfelé a létrán a padlásra.
– Csak óvatosan, Mancikám, mert én úgy teleettem magam ezzel a finom szalonnás rántottával, hogy majd kidurranok! Nehogy leszakadjon alattam a létra, és még rád találjak esni! – viccelődött Gazsi a feleségével.
– Mondtam én, hogy ne egyél annyit! Még a végén agyonnyomsz!  – kacagott a létra alján az asszonyság.
– Hááát, nem kellett volna szakácsnőt elvennem! Ha nem vigyázok magamra, a végén még egy mázsa is leszek! – kuncogott a férj, és máris egy hatalmas csókot dobott a felesége arcára, aki éppen ebben a percben ért fel a padlásra. – Szerintem te sepregess össze, én meg megnézem, mi van abban a ládában. 
– Rendben van.
Ezzel mindketten belevetették magukat a munkába. Egy kis idő elteltével így szólt Gazsi:
– Mancikám! Gyere gyorsan! Találtam valamit! Gyere már! – sürgette.
– De mi olyan sürgős, ami nem tud várni egy percet sem?
– Nézd, ez valami nagyon régi papír lehet, és mintha valami térkép lenne rajta!
– Tényleg, meglehetősen megsárgult már, és az írás is eléggé elmosódott rajta. De valóban, ez egy kincsestérkép lehet.
 
Olyan lázba jöttek mindketten, hogy abba is maradt a padlás takarítása, már másztak is le a konyhába, hogy a nagyobb fénynél jól szemügyre tudják venni az értékes szerzeményt.
– A térkép alapján három támpont is meg van adva, hol találhatjuk a kincset. Mit szólnál, ha kincsvadászatba kezdenénk? – lelkendezett Gazsi.
– Drága férjuram! Amíg ezt a kincset megtaláljuk, több hónapba is beletelhet. Itthon is maradnia kell valakinek, ellátni a jószágokat, dolgozni menni. Azt mondom, ha kedved van hozzá, indulj neki, én meg itthon várok rád! – biztatta Manci.
 
Az emberünk másnap már útnak is indult. A térkép alapján a kincshez vezető első nyom egy olyan medve, ami az ég felé emeli a mancsát. Ahová a medve mutatóujja kettőkor az árnyékot veti, az mutatja meg a tovább vezető utat. Gazsi félt ám rendesen, hiszen egy medvével nem érdemes harcba szállni, de jobban hajtotta a kíváncsiság annál, minthogy feladta volna a kincsvadászatot. Már két hónapja vándorolt, mikor kezdte úgy érezni, talán hiába minden. Estére egy erdő széléhez ért, úgy gondolta, itt meghúzza magát éjszakára, és másnap elindul hazafelé, mert a kincskeresés nem járt sikerrel. Igen ám, de reggel, mikor felébredt, látja, hogy az erdő mögött egy olyan hatalmas szikla magasodik, hogy ilyet még képzeletében sem látott. És milyen alakja van? Biz az úgy nézett ki, mint egy medve, aminek a mancsa az égre emelkedik! Hú, most lett igazán csak boldog Gazsi! Megvan az első nyom! Türelmetlenül várta a két órát, hogy folytathassa az útját. Pontban kettőkor, az árnyék a hét választható út közül a harmadikra vetült, így azon ballagott tovább. 
 
Most a térkép és a leírás szerint a következő nyomot a bárányok jelentik. Ahová azoknak az árnyéka vetül, ott kell, hogy folytassa az útját. Ismét eltelt már tán két hónap is, de bárányoknak még csak a nyomát sem lelte. Mindig csak egyenesen, előrefelé ballagott, nem tért le az úrtól egy percre sem. Ismét kezdett búskomor lenni, egyre jobban hiányzott neki Manci is.
– Ha még holnap sem találok egy bárányt sem, akkor visszafordulok – gondolta.
 
Másnap reggel, mikor kinyitotta a szemét, hát mit lát az égen? Csodaszép, fidres-fodros bárányfelhők sorakoztak ott! Egyik szebb volt, mint a másik! Hú, Gazsi szíve egyre hevesebben vert, alig győzte kivárni a két órát, hogy hová vetülnek a bárányok árnyékai. Miután megtalálta a térkép szerinti utat, egyre jobban szaporázta a lépteit.
 
Csakhogy ismét teltek-múltak a hónapok, de a következő és egyben utolsó nyom csak váratott magára. Azt írta a térkép, hogy a csillogó ezüstök alatt megtalálja a szerencséjét. Nem bánta volna ő már, ha csak az ezüst lett volna az övé, már azzal is beérte volna, de annak még csak híre-hamva sem volt! Egyre jobban búsult, a nagy vándorlásba egészen belefogyott. Nem volt ott a kis felesége, aki gondoskodott volna róla, akihez oda lehetett volna bújni esténként. Sajnálta már, hogy belefogott ebbe a kincskeresésbe, így úgy döntött, másnap haza indul. Éppen egy tengerpartra ért, egy szikla szirtjén húzta meg magát éjszakára. Alig ébredt fel, látja ám, hogy a sirályok nagy rikácsolással halásznak a tengerben. Biz ám, olyan szép ezüst csillogású halakra csaptak le, hogy ilyet még álmodni sem lehetett volna!
– Megvan az ezüstöm! – kiabálta boldogan. A szél csak úgy repítette a szavait, de süket fülekre talált. – Meg kell várni az apályt, és ahol a halak úszkáltak, ott lesz az igazi kincs – gondolta magában.
 
Mindent így is tett, és valóban, alig kezdte el kiásni az iszapot, az ásó megakadt egy fémládában. Abban bizony annyi aranyat, gyémántot, smaragdot, rubint és még számtalan drágakövet talált, hogy még az ükunokájának is sok jutott belőle. Alig bírta hazacipelni a temérdek kincset. 
 
Úgy rohant haza Mancikájához, hogy mindkét lábára hólyagot tört a cipő, de törődött is ő azzal! Alig érkezett meg, már rohant is a konyhába, hogy magához szoríthassa a kis asszonykáját. Ölelte, csókolta, nagy örömmel kezdett a mesélésbe. Persze olyan hangos szóval tette mindezt, hogy még a halottat is felébresztette volna. 
– Csitt, te, halkabban! – szólította meg Mancikája. Majd gyorsan betapasztotta a száját a kezével, és a szobába vezette.
 
Volt ám nagy csodálkozás! Gazsi, mikor meglátta a bölcsőben alvó kisfiút, egyből könnyek szöktek a szemébe. Az öröm könnyei voltak ezek, nem a bánaté.
– Drága kicsi feleségem! Nem is tudtam, hogy míg a kincset hajkurásztam a nagyvilágban, az én legdrágább kincsem itt van a házunkban! – majd az alvó csöppségre nézett, és finom csókot nyomott az arcára.
 
Így esett, hogy bár Gazsi gazdagon, a kincsekkel megrakodva tért haza, a felesége mégis sokkal nagyobb kinccsel ajándékozta meg a férjét.

Kommentek