Boda Zsuzsa: A fütyülő húsleves

Én nem tudom, hogy a kezdetektől így volt-e, de amióta az eszemet tudom, a dédnagymamám mindig segített nekünk, na, ne olyan dolgokra gondoljatok, amelyekhez erő szükséges, mert a Dédi már nagyon öreg volt, ilyen dolgokra nem is lett volna képes. De ha elakadtunk, valami fontos dologban az életben, akkor biztosan hozzá fordultunk. 
 
A Dédi a falunk végében lakott, az utolsó házban, amely után nem volt más, csak a végeláthatatlan erdő. Az öcsémmel, Bercivel, akár gyalog is átfuthattunk hozzá, hiszen mi is a Napfonat utcában laktunk, csak az elején. De buta vagyok! Még be sem mutatkoztam. Az én nevem Marci és 10 éves vagyok. 
 
Én azt sem tudom, a Dédi honnan tudta mindig, ha megyünk hozzá, mert éppen mindig akkor sült ki a finom túrós vagy meggyes lepény vagy a bundás alma. Az ajtóban mindig megölelt minket, és azt mondta, megjöttek a szívem virágai. 
 
Történt egyszer, hogy apukám nagy bajba került. Persze, nekünk semmit nem mondtak, mert a szülők azt hiszik, akkor nem is tudunk semmit. Pedig a gyerekek mindent tudnak.  Apa egy cégben dolgozott, ahol most eltűnt sok-sok pénz. Azt nem tudom, hogy pontosan mennyi, de anyukám nagyon sopánkodott, mert apa volt a felelős ezért a sok-sok pénzért. Az is baj volt, hogy nem vitte be a bankba, most meg elfelejtette, hogy hová tette. Aztán eszébe jutott, hogy volt egy régi széf az irodában, hogy talán abba tette, de annak a kódját sajnos elfelejtette. Az volt a baj, hogy a szüleim attól féltek, hogy ha kiderül, hogy apukám ennyi mindent elfelejt, kirúghatják a munkahelyéről, ami manapság nagyon rossz dolog. Ha pedig nem mondják el a széfes dolgot, apukám még börtönbe is kerülhet. Én addig gondolkodtam, míg kitaláltam, hogy ezen csak a Dédi segíthet. Én nem tudom, anyáéknak ez miért nem jutott az eszébe?
 
Szóval egy szombat délelőtt, amikor anya főzött, Berci meg karatén volt apával, elindultam a Dédihez. Anya csak annyit mondott, hogy délre érjek haza. Az azt jelentette, hogy még két és fél órám volt, ha nagyon sietek. A Dédi mosolyogva nyitott ajtót, és szokás szerint, mintha mindig, mindig tudna, megkérdezte: -Na mi a gond, kislegény, szívem virága? Én nem tudom, hogy más gyerekek mihez kezdenek Dédi nélkül. Elmondtam neki a gondomat, hogy az unokája –aki az én apukám- milyen bajba került. A Dédiben az volt a jó, hogy soha nem mondta azt, hogy füllentek. Mindent elhitt úgy, ahogy mondtam.
 
Ahogy ott ültünk a konyhában, én majszoltam a barackos lepényt, ő pedig pucolta a sárgarépát, elmondtam neki az egész történetet, mire így szólt:
-Hát, drágám, erre nincsen más gyógyír, csak a fütyülős húsleves. És miközben ezt mondta, kikerekítette a szemét.
-Hát az meg mi a csuda? –kérdeztem elhűlten, mert hát én olyat még nem hallottam, hogy egy leves fütyülni tudna.
- Egy csodálatos főzet. Ízeknek és érzelmeknek olyan furcsa elegye, amely minden kérdésedre választ ad. Nagyon fontos, hogy nem mindenki tud ám fütyülős húslevest főzni. Legalább két ember kell hozzá, akik nagyon-nagyon szeretik egymást, és a szeretetüket belefőzik a levesbe.
-És honnan tudod, hogy működik? –gyanakodtam.
 
- Onnan, hogy annak idején, amikor egy barátom bajba került, elmentem hozzá, és megfőztük együtt a levest. Közben nagyon jót beszélgettünk, és amíg az egyikünk a zöldséget pucolta, mint most én, a másikunk felvágta a husit. Olyan jól éreztük magunkat, hogy a barátom teljesen elfelejtkezett a bajáról, és csak nevettünk, nevettünk a régi történeteken. Mert nagyon fontos, hogy akivel a levest főzöd, nem tudhatja, hogy mi a célod vele!
- De hát, én nem is tudom, hogyan kell húslevest főzni.
- Mindent itt látsz az asztalon, amire szükséged lesz. De a fő összetevő a beszélgetés és a szeretet. Anélkül csak sima húsleves lesz a hozzávalókból, ami nem oldja meg a problémát. Közben nagyon fontos, hogy aki bajban van, elfelejtkezzen a bajáról.
 
Aznap a dédanyám megtanított húslevest főzni. Igaz, nem fütyült, mert nem én voltam a bajban, de nagyon finom lett. Szóval elhatároztam, hogy jövő hétvégén apával és anyával fütyülős húslevest készítünk. Amiről, persze, ők nem tudnak.
 
Anya teljesen értetlenül állt a kérésem előtt, hogy a tervezett borsóleves helyett, főzzünk húslevest, méghozzá hármasban. Berci úgyis karatén lesz, meg úgysem értené az egészet. Anyának azt mondtam, hogy úgyis mindig mindenki rohan, meg ideges, ennyit igazán megtehetnek a lelki békémért. Ezen olyan jót nevetett, hogy aztán meg is beszélte apával, hogy a karatéról hazafelé a hentesnél szép husit vesz a levesbe. 
 
Apa próbált jó képet vágni az egészhez, de láttam rajta, hogy nagyon nyomasztja a bánata. Nem is akart segíteni, csak lerakta a husit az asztalra, pedig mi már anyával elkezdtük a zöldségeket pucolni. De aztán látta, hogy ettől mennyire elszomorodom –néha a színészi képességeimet is bevetem a cél érdekében – és bevállalta, hogy felvágja a husit a leveshez. Én már egész héten azon gondolkodtam, hogy miket kérdezzek tőlük, hogy a levesnek kiderüljön, hogy ők nagyon-nagyon szeretik egymást, mert az utóbbi időben apa sajnos csak morgott és dünnyögött a problémája miatt. 
 
Szóval kitaláltam, hogy meséljék el, hogy hogyan találkoztak. (Na jó, egy kicsit füllentettem, hogy azért kérdezem, mert tetszik egy lány, de a cél érdekében ez megengedett volt.) Annyira belemerültek a sztorizgatásba –látszott, hogy jó régen nem beszéltek erről-, hogy apát végre, jó hosszú idő óta nevetni láttam. Még táncoltak is, hogy megmutassák nekem, hogy hogyan is csinálták ezt, amikor összejöttek. Apa berakta még a zenét is, anya meg csak kavarta bele a nevetést meg a szeretetet a húslevesbe. Az idő röpült, amíg beszélgettünk, a leves fődögélt, és egyszer csak valami furcsa hangra lettünk figyelmesek, ami a leves felől jött. Még hogy fütyült! Angyalok fújják meg így a harsonáikat, égi kórus zengi így az énekét, ahogyan az a húsleves megszólalt. Csak álltuk körbe, akkor már négyen, és szóhoz sem jutottunk. Az íze is csodálatos volt, a színe aranysárga, és ahogy ott kanalaztuk élvezettel, megszólalt a telefon. Apa felállt és a kijelzőre bámult. 
 
-Ó, hát persze! 911-01-01 a kód, a Dédi szülinapja! 
 
Azt nem tudom, hogy akkor ki hívta apát, de a kód stimmelt, és a pénz a régi széfben volt. Én pedig csak ültem ott és mosolyogtam, mert tudtam, hogy Dédi és én húztuk ki apát a csávából.

Kommentek