Az ősz és én


Hajnal, eső
Olyan csönd, hogy az ólomkristály pohár halk koppanása is robajként hallatszik. Fülelek, de nem történik semmi: alszik tovább. Kinyújtott ujjai közt nézegetem. Hol egyik, hol másik szememet csukom be. mindig más a kép. Megértem: a kettő csak együtt ad ki egészet. Felállok, sétálok, teraszra kiállok. A túlérett alma romjain marakodó három darázs. Omladozó homlokzatok, szakadt ereszcsatornák. aszfalti tacskók. Álmos gazdik. A háztetők felett párás  levegő. Szeretem, amikor a kopogó eső zajára ébredek. Szeretem az esőt. Itt az ősz.
 
Nappal, fény és meleg 
Ülni a csodálatos őszi napfényben, új, frissen feltört diót majszolgatni, s közben tudni, hogy a többiek pár perces távolságban vannak csupán tőled, és mégsem vagy egyedül, hangjukat – ha befelé figyelsz – még hallod is, alakjuk épp csak eltűnt a kanyarban, s van értelme, célja a várakozásnak – varázslatos. Utatok együtt folytatódik tovább, a nyugalom még sokáig elkísér.
 
Naplemenete – mályvák 
Olyan szép ez a makacs rebellió, amellyel a számukra halálos hideg előtt még egyszer, tobzódva, vad színekben pompázva,  hálát sóhajtva, őrült mód kiteljesednek. Balkonnyi birodalmuk védettségében, utcára tekintve, napfényben fürödve. Illatuk már nincs, őszikék, belőlük nem lesz már szinesztézia. Elkábítanak még egy-egy kósza vándorlót, de hamarosan lehullanak a vérvörös, halványrózsaszín szirmok,  mint hősi áldozatok, színük  szívünk szennyezi, fáj, s  a hanyatlás  már lábujjhegyen lopózik a vadszőlő árnyékából.
 
Lippai Ildikó
Az ősz és én – Nyereményjáték nyertese

Kommentek