Lelakatolt Lélekkapuk

Vasárnap. Ebéd. Se kedve, se étvágya. Szerelmi bánat. Igen. Elment a férfi, kilépett az életéből és ki tudja visszatér-e még...
 

Most? Valaha? Mindez megmarad titoknak. Mert jönne ő vissza, mármint a másik fél, de a világ többől áll már mintsem akarásból, vágyból és lehetőségek ízlésesen összeállított halmazából. Ez már a nagyok játéka. És már azt sem kérdezi meg senki, hogy kinek van kedve hozzá. Részt kell venni benne és kész.

Ilyen körülmények között a kötelező, de mégis legtöbbször oldott légkörben eltöltött családi ebéd is olyan poshadt és záptojásszagú... Apa nyit ajtót, mamuszban és a lötyögős, fűzöld tréningnadrágban, aminek az ülepét már halvány libafos árnyalatúvá oldották az évek. Apa mégis ragaszkodik hozzá, le nem venné. Biztonságot ad. - állítja. Talán már fel is jegyezte a végrendeletébe, hogy ebben temessék.

Megöleli Annát és tiszteletben tartva a hagyományokat nem kérdez semmit, ami a fájó területeket érinthetné. Már az előszobában mókázik, bugyuta vicceket gyárt, nagyokat hahotázik. Később is nagyon ügyel, hogy ki ne boruljon a bili, Anna sírni ne kezdjen, mert sok mindent lehet kezelni az életben, de egy zokogó leánygyermeknél semmi nem lehet félelmetesebb. Apa nagy igyekezetében észre sem veszi, hogy ő és anya egy szót sem szólnak. Néha elnéző mosollyal konstatálják, hogy legalább próbálkozik, milyen kedves, nahát, csacsi, öreg fickó, de persze nem ért semmit. Képzeletben megveregetik a vállát, de kimondatlanul is mindenki tudja, hogy a harc, a dolgok oroszlán része az övék, a két nőé. Az összecsapás most kezdődik. Lássuk, ki nyer: bal sarokban az anya és a tyúkhúsleves, a jobban pedig a lány és a belé kapaszkodó, talán valószerűtlenül naggyá növelt bánata.

  Apa és Anna már ülnek. Anya egy darabig áll a tűzhely mellett, majd egy önbizalom növelő vállrándítás után halált megvető bátorsággal belép a ringbe, a káoszba, a hurrikán magjába a hatalmas levesestállal a kezében. A tyúkhúsleves lagymatagon lotyog a herendi porcelánban s anya mint a dzsungel amazonja nem fél, nem ismerve lehetetlent, óvatosan az asztal közepére, pont a mértani közepére helyezi, mert annak ott a helye, sehol másutt. Valószínűleg van valami titkos szabály, mely szerint ott a legtökéletesebb s a leghatékonyabb.

  Közben ő, a káosz okozója és elszenvedője kókadozó fejjel bámulja a kis lila virágokat a tányéron. Nem szól. Egy ideje nem szól. Nincs miről. Csak vakargatja a bánatát a jobb sarokban. Anya keze lendül - az aranyló húsleves gyöngyházfényű csillogással landol a tálban, elmerülnek a lila ibolyácskák, ha ő nem eszi ki a sárga levet, megfullad mind. Így emlékszik a még évekkel ezelőtt elhangzott intelmekre és már lapátolja is az Újházy-t, lelkiismeretesen. Közben csacsognak munkáról, hétköznapokról, de a felszín alatt dúl a harc.

  Anyától eredeztethető mindez. Szerelmi bánat, egyetemi görcsök, viszketés, övsömör, gyomorhurut, gégerák, vizsgák, láz, fogfájás, gyomor-, vagy világégés? Mindegy. ő tudja a tutit: a húsleves megold mindent. Mindent. Szinte látja anyát, ahogy a világ végén hatalmas tűzárban tomboló vihar lebegteti őszes haját, az égből hamu száll alá, izzó láva hömpölyög mindenfelé, mely a végső leszámolást hivatott jelezni.

  Az apokalipszis négy lovasa bődületes erővel robog felé és már nincs más, se Superman, se Batman, se Pókember, se Lara Croft, sem a fantasztikus négyes. A szuperhősök már rég elhulltak a harcban, kész, vége, az emberiségnek befellegzett... bevégeztetett.

  De anya rendületlen áll arcán a Clint Eastwood-féle szúrós tekintet és a fókusz most a levesestálra kerül és innentől kezdve tudjuk, itt kérem nem lehet semmi baj. A lovasok közelebb kerülve elbizonytalanodnak s megszeppenve leszállnak lovaikról, hiszen ők is látják, hogy itt nincs más megoldás. Itt kérem, enni kell. És leteszik a kis csinos hátsójukat a még nagypapitól megörökölt francia székekre és igen, anyu addig áll felettük, míg meg nem eszik mind. Míg meg nem menekülnek a kis lila ibolyák a tál alján s aztán jöhet a második, meg a desszert és addig egyetlen lovas, gyerek, Voldemort, Sauron de még maga az egy Isten sem állhat fel az asztaltól míg el nem fogy minden. - Mert üres hassal, nem lehet kérem háborúzni. - mondja anya, de ő is tudja, hogy nem csupán erről van szó. Tisztában van vele, hogy csak az ő főztje mindenkiből hároméves mosolygó, gügyögő gyereket varázsol s egyedül ez hozhatja el a sárga, zsírcseppes világbékét.

  A Kossuth térnél ocsúdik a teli hassal kissé bizarra pumpált álomból. A Parlamentnél leszáll, mert két félrészeg őrjöng az amúgy is húgyszagú szerelvényen, meg mert éppen, ahogy a kés szaggathatja a zászló finom selyem anyagát, úgy tépi szívét a hazaféltés. A nemzet, a haza, a honszeretet... mind elcsépelt, önmagukból kifordult, eredeti fennkölt jelentésük szánalmas morzsáit hordozó szutykos szavak... Pláne, mikor az ember úton, útfélen azzal szembesül, hogy itt mindenki rosszkedvű, szomorú, rosszabb esetben őrült vagy alkoholista. A kivétel, - aki meg tudvalevőleg erősíti a szabályt - csendben meghúzódik és igyekszik láthatatlanná lenni, vagy elhúzni Budára, vidékre, máshova, el...

  Leül a József Attila szobor mellé, mert ott mindig jó. És paradox módon éppen ott ötlik fel benne, hogy anno kevesebb Ady-t kellett volna olvasni. Vagy legalábbis nagyobb biztonságban, lelakatolt lélekkapuk mellett. De ő úgy nem tud. Ady-t biztosan nem. Valahogy a cívis városból kinőtt költő soraira már egészen fiatalon kinyílt s sebezhetővé vált. Hát, megvan az eredménye. Most már nem csak érti, vagy az elméjével felfogja, érzi is.

 

Most ő is szomorúan szerelmes gondban, miután messze tornyokat látogatott sorba, most mégiscsak itt van. „Szédül, elbusong és lehull a porba.” És igen, szomorúan magyar. És menekülne, de mégsem tud ettől a szeretett-szennyes országtól, a politikától, ahol a bal és jobb lengedezése erősebben fordítja fel a gyomrát, mint anno a játszótéri libikóka.

  Ilyen most itthon lenni. - gondolja. Megmarkolja az elemózsiát, amit anya csomagolt s titkon bízik benne, hogy bár a fél lötty a zacskóban landolt, - hiszen a békét és megnyugvást hozó levek már csak ilyenek - azért majdcsak megoldódik minden...

 

És akkor az öreg bácsi kedvesen elbeszélget a cserfesen, de tisztelettudón válaszolgató suhanccal a négyes-hatoson, a ballib színesruhás fiatalember keblére öleli a konzervatív nénikét, elfeledkezünk minden szélsőségről és aranysárga lesz az ég és pöttyös bőrű csirkeszárnyak úsznak majd a levegőben...

UniKot'z - Perfection is Not My Style 

Kategóriák: Egyéb

Kommentek