Imádom a hibáidat!

Könnyű dolog a másik legvonzóbb tulajdonságaiba beleszeretni, de azt vettem észre, hogy a dolgok azon a ponton mélyülnek el igazán, amikor a kattanások, a hibák is imádni valóvá válnak számunkra. Én az apró defekteknél jobban semmit sem szeretek a világon.
 

Mindannyian tisztába jövünk minimum a húszas éveink végére azzal, hogy mik az erősségeink, hogy miket érdemes hangsúlyozni.

Az egyiknek a dumája, a másiknak a szeme, a harmadiknak a feneke. Úgy öltözünk, úgy beszélünk, úgy alakítjuk az életünket, hogy ezek minél nagyobb teret kapjanak, hogy lássák a többiek is és szeressenek érte minket.

Aztán kedden délelőtt feljön hozzám és rájövök, hogy nappali körülmények között még nem is találkoztunk egymással. Fáradt és kicsit nyűgös, talán beteg is, de mosolyog, mert örül, hogy lát.

Nekem is mosolyt csal az arcomra, de nem értem miért más ez most. Órákig gondolkodom még azután is, hogy elmegy és egyszer csak beugrik: a szeplők!

Az arca amúgy is bizalmat áraszt, de ezek a helyes kis pöttyök igazán ölelni valóvá teszik az egész személyét. Vitathatatlan, hogy egy helyes srác, hogy egy kellemes karakter, de ezekbe a szeplőkbe lehet igazán beleszeretni.

Aztán ott a másik, azzal az erőteljes barázdával a homlokán. Az árulkodik arról, hogy mennyi nehézségen töri a fejét nap mint nap, évek óta. Jó őt mosolyogni látni, de attól lesz igazán különleges a számomra, hogy az arcán mindig ott figyelmeztet az a felkiáltójel a két szemöldök között, hogy komolyan vehető, hogy komoly férfi marad akkor is, ha éppen viccel.

Nagy orr, széles száj, görbe hát és ujjak, egy-egy ősz hajszál, valószerűtlenül mély hang. Egyeseknek hibák, szerintem meg értékes, egyedi kis bélyegek. Az apró dolgok mindig sokkal többet mondanak el rólunk, azok hoznak igazán közel.

Könnyű szeretni a másikat azért, mert pontos, figyelmes, odaadó, dolgos vagy életrevaló, de akkor is szereted-e amikor kiderül, hogy rendetlen, gondatlan, makacs vagy hisztis? Szereted előnyös sminkben, de szépnek látod-e akkor, amikor lekerül a vakolat?

Akkor szereted igazán, amikor a köd leszáll és ember lesz ő is, nem az a félisten, az a tökéletesnek hitt lény, aki elsőre belépett az életedben.

És nem kell mosolyogni azon, hogy sok mindent elfelejt, hogy úgy tesz mintha figyelne rád, de közben máshol jár, hogy néha elbújik a gondolataiba előled is, hogy nehezen böki ki az igazságot, az igazi kérdést, hogy néha önző, hogy néha dacos... de ezekkel együtt kell szeretni és ezekért is. Nem kell kiűzni belőle a nem tetsző részeket, mert máskülönben darabokra hullana.

Ha nem nyomta volna mindig is ennyi súly a vállat, nem lett volna az az erős jellem, aki most itt áll előtted. Ha nem követné el újra meg újra ugyanazokat a hibákat, akkor nem lenne az a féktelen bolond. Ha nem lenne az a kis szeplő az arcán, soha nem bíznál meg benne úgy, ahogy most.

Enn

Kommentek