Halottaink, akiket szerettünk

Anyukámmal rendszeresek voltak a temetői séták. Csak a Jóisten tudja miért, de ezek voltak a mi közös sétáink, mintha a megnyugvást csak itt találta volna meg, a múltban, a szeretett halottjai között.

 

Ismertem minden sírt, mely a nagyszüleimhez vezető úton volt, sokszor ácsingóztam előttük, nézegettem, hány évet éltek, sajnáltam őket, ha keveset. Sokukon fénykép is volt, mindig mély borzongás futott át rajtam, mikor gyerekek voltak rajtuk. „Szeretett fiunk, Lajcsika, élt hét évet”, „Drága Lányunk Katica, élt hét hónapot” és így tovább.

Találgattuk, vajon miért halhattak meg ilyen korán, betegek voltak vagy baleset. Anyám

szerette ezeket a kérdéseket, mindig mély sóhajjal jegyezte meg, szegénykék, mennyire értelmetlen ilyen korán meghalni.

Persze a következő kérdésem az volt, miért, később érdemes meghalni? Mi értelme van annak, hogy bárki meghal?

Aztán egy idő után megtagadtam ezeket a sétákat, próbáltam anyunak elmondani, engem nyomaszt ez a halottkultusz, én félek itt a temetőben, rettegek a kutaktól, melyek mindig a bomlott és romlott enyészett növények fullasztó, áporodott szagát árasztotta. Anyám mindig figyelmeztetett is, nehogy igyál abból a vízből, lehet, hogy a halottakon megy át. Jesszusom, gondoltam, milyen furcsa hely ez a temető.

Ma sem szeretem. Sosem értettem, miért kell egy földbe ásott gödör és egy fejtábla ahhoz, hogy arra gondoljunk, aki elment, aki nekünk fontos volt. Én már jó előre megmondtam az enyémeknek, ha meghalok, engem szórjatok szét, lehetőleg valami jó programot is adok hozzá, mondjuk a tengerben. De a Duna is jó lesz. De azt sosem szeretném, hogy egy kötelező program legyek, ahova ki kell menni, mert úgy illik, hogy lássák mások, a síromon, rám még gondolnak. Kit érdekelnek mások? Ha kell, majd gondoltok rám, meséltek a gyerekeiteknek vagy unokáitoknak rólam, majd mutogattok fényképeket, vagy egyszerűen feledésbe merülök. Mit számít már majd akkor?

Mikor apám meghalt, akkor értettem meg először, mennyire furcsa dolog a halál. Valaki együtt létezett veled, hallhattad a hangját, megölelhetted vagy veszekedhettél vele, de a te biztosnak vélt létedet ő is nyugtázta. Aztán egyszer csak eltűnik. Mintha az egyenletből, meghazudtolva a matematika szabályait, egyszerűen kivonódna az egyik oldalról a szeretett lény, meghagyva a másik oldalon a fájdalmat és elviselhetetlen űrt, melyet hiánya okoz. Akkor, abban a pillanatban valami olyan szakad meg benned, amit nem tud az, akinek még él mindenki, aki fontos. Rád zuhan a lelkifurdalás, miért nem beszéltük meg, amit meg kellett volna, hogyan hagyhattuk, hogy a ránk szabott kötődést hagyjuk veszni? Vagy, ha ez mind megvolt, hogyan nem éreztem meg, hogy ez lesz az utolsó napja? Hogy lehet, hogy nincs egy figyelmeztető gong valahol belül, legyél vele, mert holnap már nem lesz?

A fájdalom, ami ilyenkor bennünk felmar mindent, dübörögve elöntve agyadat, szívedet, lelkedet, nem érti, az emberek hogyan jönnek – mennek az utcán ugyanúgy. Hogyhogy nem állt meg a világ, hisz ekkora irgalmatlan teherrel meg kellene állnia a világnak, hogy mindenki sírjon veled, hogy segítsen nem egyedül lenni az elviselhetetlen véglegességgel?

Nem, nem lesz többé, nem hallod, nem érzed, nem látod, kész, vége. Legkegyetlenebb mementóként ott maradnak a tárgyai, ruhái, földi létének hathatós bizonyítékai, hogy tovább nehezítsék az amúgy is elviselhetetlent.

De a világ részvéttelenül forog tovább, mindenki megy tovább, senki másnak nem fáj az, ami neked annyira nagyon. Az elején kiszakad a lelked, de az idő, e dimenziónk ura, az egyetlen együtt érző, segít.

Egy idő után már megszokottá válik a betöltetlen tér, már nem sírsz, mikor rágondolsz vagy egyre ritkábban, mintha elapadtak volna a könnyek s a gyászidő lejár. Sosem szűnik meg az emlékezés, s míg te élsz, s veled a történetek, melyeket róla mesélsz, addig él tovább ő is ezekkel, de biztosan eljön az idő, mikor már csak egy idegen arc lesz a képeken.

Azért, ha már van egy ilyen nap, mindig gyújtok egy gyertyát, otthon, mert nem kell nekem temető. Elsuttogok egy imát, hogy felszálljon a lánggal együtt, hogy tudja, még gondolok rá, még emlékezem.

Anyám nem adott választ, de ma már tudom, a halál értelme az élet.

Szabó Lilla

Kommentek