Viszonzatlanul is szép szerelem

Egy szerelmes lány meg egy szerelmes fiú: megfelelő párosítás. Ez a klasszikus, a többség által elismert. Na és egy szerelmes lány, meg egy másik szerelmes lány az mi? Vagy egy szerelmes lány, meg egy nem szerelmes fiú? Ki mondja meg, hogy hogyan kell, és hogyan jó szeretni, és mi az, amit sutba kell dobni?

Tegyük fel, hogy nem kötünk bele se vallásba, se bőrszínbe, se nemi hovatartozásba, és az egy meg egyet mindenképpen ideálisnak tekintjük. (Hozzáteszem, sokat változna a bolygó, ha az emberek már csak ezt felérnék ésszel.) Tehát ha két ember szerelmes egymásba, akkor azt köszönje meg az égnek és hálásan fogadja el.
Mondjuk, hogy ez volt a legegyszerűbb kör.
 
 
Több bonyolult opciót lehetne ezután bemutatni, de egy igazi klasszikusra ugrok azonnal, amiben természetesen jómagam is érintett vagyok:
Viszonzatlan szerelem.
 
Sokféleképpen szerethetünk magányosan. Az utcán, egy pillantásra elkapva az öltönyös diplomatát, a rádióban megszólaló énekes hangját továbbgondolva, az ismeretlen fiúra mosolyogva, aki előreengedett a sorban. Szerethetünk egy percig és egy életen át is úgy, hogy cserébe talán semmit nem kapunk. De az a semmi, tényleg semmi?
 
Elég hosszú ideje már, hogy él a fejemben valaki. Sok-sok értelmezhetetlen információ és kedves szavak: ennyit kaptam ezidáig tőle. Úgy sírtam miatta, hogy igazából meg sem bántott, úgy álmodtam meg a közös sétákat, hogy szó sem volt róla. Csak ámulok magamon, és ámulnak rajtam a barátaim is. Én, aki húsvér lehetőségeket páros lábbal rúg ki az ajtón, én táplálok szerelmet most a képzeletemből.
 
Hogy érezzétek mennyire súlyos az eset, még egy konkrét történettel is szolgálhatok.
Az osztályfőnökömtől a gimnázium végén kaptam egy len tasakban három követ. Azt mondta szerencsét hoznak, és hogy lehet kívánni tőlük bátran.
Kértem érettségi bizonyítványt, majd később jogosítványt. A rituáléhoz az is hozzátartozott, hogy bőszen imádkozva a felajánlott kavicsot valamilyen vízbe dobtam. (Nem mondhatjátok, hogy nem adtam meg a módját.)
Az eredmény, kettőből kettő lett.
A harmadik kavicsot pont ezért jól el is rejtettem, úgy éreztem, hogy igazán fontos dologra használhatom csak fel. Sok évvel később, állok hát a Duna parton, és dobom el az utolsó kívánságkavicsot. Férfit kérek, azt a férfit, és tudtam jól, hogy kockáztatok. Mert nem ismerem igazán, mert nem ismer ő sem igazán, és mert kérhetnék inkább munkát, egészséget, valakit, aki engem is akar, vagy valamit, amit klasszikusan fontosabbnak mondanánk.
Merészségemért cserébe a folytatásban most jöhetne valami tanulságos fordulat, valami jól megérdemelt jutalom, de sajnos csalódást kell okoznom. Nem lett viszonzás, nem lett happy end, minden maradt a régi. Én sóvárgok, ő talán nem is sejti, az előrelépés esélye pedig nagyvonalúan is maximum egy százalék.
 
Ennek ellenére, nem szándékozom kitörölni sem őt, sem a kívánságot. Nem kérek sem mást, sem szebb jövőt, és köszönöm minden percét a reménynek. Tudom, hogy nem véletlenül választottam őt. Kívánom, hogy szeressék, és viszont szeressen. Rá gondolni a mai napig olyan, mint igazán élni, ha öröm, ha fáj.
 
 
Mindegy hogy az igazi szerelem fiú vagy lány, gazdag vagy szegény, fehér vagy fekete, viszonzott vagy viszonzatlan. Csak az a biztos, hogy az igazi szerelem önzetlen. Ha pedig az semmi, hogy megtanultam így szeretni, akkor örömmel várom az elém kerülő újabb, jelentéktelen tanulságokat.

Kommentek