Vissza az elejére

„Testvért adni öröm. Testvérnek lenni ajándék. Megtartani és küzdeni érte lehetőség.”

Két gyermeket terveztünk. Amikor kiderült, hogy várandós vagyok a harmadikkal, összedőlt bennem a világ, hiszen éppen megtaláltam magam a munkámban, jól éreztem magam, mint nő és mint anya egyaránt. Nem fért bele ebbe az idilli képbe egy kisbaba, akiről nem mi döntöttünk. Én nem akartam újra szülni, szoptatni és a többi. Elvetetni sem akartam. A házasságunkat is próbára tette a nem várt csoda. Szerencsére!
 
Ugrani is kell
Az én életemben, akárcsak másokéban is rengetegszer kellett kimászni a gödörből, felállni, újra gondolni, merni, lépni, újra tervezni, majd újra kezdeni. Vannak apróbb lépésű történetek, amikor ötödszörre sem sikerült a nyelvvizsga, akkor nehéz volt újra nekiülni tanulni. Aztán vannak komolyabb, felelősségteljesebb epizódok, amikor egy baleset után újra autóba ülni, és vannak egész életre szóló, sőt mások életét is nagyban befolyásoló döntések, amelyeknél nem elég nagy levegőt venni. Ott ugrani is kell, mégpedig nagyot. Az én életemben ez a harmadik gyerekünk vállalása volt.
 
A fagyi visszanyal
Én mindig is fennhangon hirdettem, hogy a mai világban már nincs olyan, hogy becsúszik egy gyerek. Aki nem akar gyereket, az védekezik. Pont. Ennyi. Slussz passz. Mi pedig eszerint életünk. Ennek ellenére mégis megtörtént. Becsapva éreztem magam. Véget ért minden álmom, minden, aminek eddig értelme volt elszürkült. Nem tudtam hogyan tovább. Akkor azt éreztem, hogy nincs jó megoldás. Magam sem tudtam mit akarok, csak azt, hogy mit nem. Nem akartam abortuszt, és nem akartam kisbabát. Az egészet tovább nehezítette az a helyzet, hogy a férjem nem akart harmadik gyereket. Ő akkor úgy gondolta, hogy veszélyeztetem a házasságunkat, sőt a másik két gyerek életét is, hiszen mi lesz ha, a harmadik betegen születik, akkor az egész életüket, életünket „elrontom”. Súlyos szavak, amelyeket mérlegelnem kellett. Nagyon is jól tudtam milyen felelősséggel, mennyi idővel, anyagiakkal és energiával jár egy kisbaba vállalása, egy gyermek felnevelése. Már volt nekünk kettő. Gyönyörűek és egészségesek.
 
Fekete-fehér
Egy hét haladékot kaptam az orvosomtól, amíg el kellett döntenem, megtartom-e a kisbabát vagy sem. Az egy hét alatt végigjártam az ilyenkor kötelező pszichológiai, védőnői, gyermekvédelmi beszélgetéseket, ahol végigzokogtam minden alkalmat. Esténként három –négy órákat beszélgettünk a férjemmel, latolgatva az esélyeinket. Aztán elkezdett letisztulni a kép. Már nem volt lényeges, hogy beférünk-e az autóba három gyereküléssel vagy sem, nem volt fontos, hogy el kell-e költöznünk vagy sem, már régen nem volt fontos, hogy mások mit gondolnak, vagy szólnak. Egy dologra koncentrálódott minden: nekem kellett eldöntenem akarom vagy sem. Aztán az utolsó este a férjem azt mondta, hogy döntsek a szívem szerint. Ő szeret minket és mellénk áll. Ne érdekeljen ő mit gondol, mit mond. Csak döntsek. És akkor én ugrottam. Nagyot. Megírtam az orvosnak, hogy ne várjon reggel hétkor a kórházban, mert nem megyek. Megtartom a kisbabát.
 
A nehezebbik út
Megkönnyebbülést azonban nem éreztem. Egy kicsit sem. Szomorúságot és esélytelenséget viszont igen. Nagyon féltem. Tudtam, hogy ez a nehezebbik, a göröngyösebbik és a hosszabb út. Emlékszem volt olyan, hogy a nagytestvért betegen, terhesen a karjaimban vittem be a kórházba, mert kiszáradt, miközben a középsővel a férjem egy másik kórházban volt. Mondtam az ügyeletesnek, nekem elég lesz az infúzió, csak kösse be, én mindjárt jobban leszek, csak a gyerek mellé hívjon orvost. Szóval igen, voltak nehéz helyzetek. Aztán jött az összes megoldandó feladat. Megvettük az új babakocsit. Aztán eladtuk a szuper sport autómat, és vettünk egy öreg, lomha, de sokkal nagyobb másikat, amiben három gyerekülés is elfér hátul, meg a babakocsi a csomagtartóban. Mi leköltöztünk a nappaliba, hogy az emeleten elférjenek a gyerekek. Újra vettem babaruhákat, és most már cumit is. Újra otthon voltam, és elengedtem a munkáimat, a tanítványaimat, a hobbimat az addigi felépített életemet. Újat építettem magunknak, napról napra. Mentünk sétálni, szánkózni babakocsival, kirándulni, és vásárolni is, és soha nem voltam egyedül, soha többet. Az első évek nagyon nehezek voltak, hiszen kicsi volt a korkülönbség a gyerekek között. Szoptatni, óvodába vinni a középsőt, majd iskolára készülni a naggyal. Mindenkire eleget figyelni, magamat is beleértve. Nem is sikerült mindig minden.
 
A legjobb döntés az életemben
Minden nehézség ellenére úgy gondolom, ez volt a jó döntés, a legjobb döntés az életemben. Rengeteg örömünk van, és valójában így lettünk mi egy család. Rengeteget változtatott az életünkön a harmadik gyermek érkezése, és a személyiségünk is fejlődött, magasabb szintre léptünk mindannyian. A házasságunk erősebb, mint valaha. Alkalmazkodtunk, és ez, ahogy Darwin is megmondta, a túlélést jelenti. Ma már büszke vagyok, és boldog, hogy vállaltam, hogy belevágtam, hogy mertem.
 
Végül szeretném ide írni azt a gondolatot, ami megerősített engem és segített nekem, amikor a legsötétebben láttam a világot, hátha azoknak is erőt ad, akik hasonló cipőben járnak: A testvér az ember életében a leghosszabb kapcsolat. Nem töltünk ennyi időt sem a szüleinkkel, sem a barátainkkal, sem a választott párunkkal, szerelmünkkel. A legnagyobb dolog, amit szülőként adhatunk a gyerekünknek az a testvér, hiszen az élet viharaiban ott lehetnek egymásnak mindig, akkor is, ha mi a szülei már nem. Testvért adni öröm. Testvérnek lenni ajándék. Megtartani és küzdeni érte lehetőség…
 
 

A Te történeted


A Te életedben is előfordult már, hogy erőn felül kellett teljesítened, hogy egy mélypontról felállj? Ha szívesen beszélnél róla, másokat biztatva ezzel az újrakezdésre – jelentkezz és írd meg a történeted június 15-ig. 
A beérkezett sorstörténetekből a Richter Főnix Közösség védnöke segítségével választjuk ki a bemutatásra kerülő főnixeket. 

Kommentek