Végül úgyis csak a jóra emlékszünk

Nincsenek végtelen viták. Vagy elengedjük egymás kezét örökre, ha túl messzire merészkedtünk már, vagy egy egészséges szünet után, újra egymásra találunk. Ha meggyógyult a lelkünk, nem is emlékszünk rá már pontosan, hogy egy évvel ezelőtt mi fájt.

 

Határozottan emlékszem az érzésre, hogy mennyire dühös voltam rá. El is tudtam magyarázni azon az estén bárkinek, hogy miért nem állok szóba vele többet. Másnapra persze letisztult a kép, de a harag maradt. Hiszem milyen ember az, aki az egyik este őrjöng, másik reggel meg mintha mi sem történt volna. Ráadásul a mérgem igazi, a fájdalmam igazi, így a sértettségem is az.

Egy hét múlva már sokkal nehezebb volt elmesélni, hogy mi is robbantotta ki a vitát. Nem találtam már a megfelelő szavakat, nem emlékeztem a sértő mondatokra. Csak abban voltam biztos, hogy nem alaptalanul haragszom.

Ahogy telnek a napok, a hetek és a hónapok, a nagy vitáknak egyre kevesebb részletére emlékszünk. Van olyan, amikor egy-egy mondat megragad és örökre kísért, de millió estere igaz, hogy az összeveszés tényén kívül, egy idő után szinte semmi sem idézhető fel.

Lassan már az a fájdalom sem marad ott, az az igazi mély harag, csak a makacsságunk.

Ha egyszer én úgy összevesztem vele, hogy látni se akartam, hát annak oka volt. Biztos oka volt, és jobb ha ki is tartok-e mellett. Vagy nem?

Vannak olyan emberek, akik egy értelmetlen vita után tűntek el az életemből örökre. Az én makacsságom miatt? Részben. Bánom-e? Egyáltalán nem.

Ha valakit így el tudunk engedni, és nem küzdünk azért, hogy helyreállítsuk a kapcsolatot, az annyit is ért. Túlontúl egyszerűnek hangzik, pedig igaz.

Hiába beszéltünk életünk egy hosszú szakaszában napi rendszerességgel, hiába szórakoztunk együtt, hiába köt minket össze millió történet.

Talán az utolsó vita is csak egy egyszerű megoldás volt arra, hogy végleg megszabaduljunk egymástól. Végre minden alvó kétely, minden zavaró részlet felszínre tör, és már nem csak az adott szituáció miatt szidjuk a másikat, hanem az eddig elkövetett össze bűnért.

A felhajtva hagyott deszka, a középen összenyomott tubus jobb nap napokon egyáltalán nem számít. Rosszabb napokon, sok kimondatlan feszültséggel a begyünkben azonban halálos bűnök lehetnek, és beletölthetik az utolsó cseppet a pohárba.

Évek múlva aztán, egy sárgult képet előkapva, jót tudunk mosolyogni. Kirándulások, vicces történetek, elfeledett szokások jutnak az eszünkbe, és ezekről sztorizgatunk. Egy átlagos hétköznapon nem fogunk a fájdalmas hajtépésekre gondolni, azokat elássa az elménk jó mélyre.

A soha le nem zárt beszélgetések, a hirtelen megszakadt kapcsolatok miértjeit nem boncolgatjuk újra meg úja.

Ez a jótékony felejtés nem csak arra jó, hogy az elvarratlant is hagyhassuk csendben nyugodni, hanem arra is, hogy újrakezdhessünk.

Mert nem mindenki haszontalan számunkra, aki egy éve annak tűnt. Nem minden makacs döntésünk helyes. Vannak emberek, akikkel újra össze kell jönnünk, akikkel újra egymásra kell találnunk, mert ez a sorsunk, ha akarjuk, ha nem.

Talán nem gondoltunk egymásra minden nap, talán nem is dédelgettünk olyan almokat, hogy újra jóban lehetünk, de amikor összetalálkozunk, érezzük, hogy van lehetőség tiszta lapot kezdeni.

Van, amit érdemes újramelegíteni, és van, amit nem. Mindkét esetben hasznos lehet számunkra, hogy egy idő után, a nagy traumákat leszámítva, csak a jó dolgokra emlékszünk. Egy vita a szomszéd fiún, vagy egy megszegett ígéret súlya nem nyomhatja örökre a vállunkat. A lélek tehermentesíti magát.

Zs

Kommentek