Vedd észre, ha kint vagy a ketrecből!

Tegye fel a kezét, aki már tudja, hogy minden betegségünknek, szenvedésünknek a forrása a saját elménk, de még sosem tette fel a kérdést, hogy vajon miért tesszük ezt magunkkal? Miért van szükségünk a betegségeinkre, lelki gondjainkra? Ös miért nem vesszük észre, ha már jobban vagyunk? Miért fontos, hogy újabb és újabb problémákat gyártsunk, még ha a felszínen mindenki szuperboldog szeretne is lenni? Tömör Elisabeth-tel beszélgettem, a magyarországi MET terápia oktatójával.

 

Elisabeth sokadszorra kezelt egy középkorú sebészorvost, aki ismeretlen eredetű ok miatt már 25 éve sántított, bár nem ez volt a legfőbb probléma, amiért a MET terápiához fordult. Az egyik kezelés alkalmával elmesélte Elisabethnek, hogy beült sörözni a barátaival, akik arról faggatták, milyen hatással van rá a MET terápia. Csípőből azt válaszolta, hogy bár nagyon kellemesek a kezelések, igazából nem sok változást tapasztal, bár - és itt elgondolkodott, mert csak ebben a percben realizálta, hogy nem tudja megmondani mióta - egy ideje már nem sántít, mert nem fáj az amúgy 25 éve fájó lába.

Számtalan hasonló történet bukkan fel a kezelések során és gondolhatjuk, ha egy orvos elfelejti észrevenni azt a súlyos fizikai tünetet, mely nyugodtan mondhatjuk évtizedekig keserítette az életét, vajon hogyan vesszük észre azokat a finom lelki változásokat, melyektől az egész életünk ugyan sarkpontjaiban változik, mégsem oly szembetűnőek, mint egy testi tünet?

Sajnos nagyon gyakran sehogy.

Mindenkinek van egy ősképe magáról, az eredendően tökéletes egészről, amik vagyunk, s mely mindannyiunkban jelen van. Ez a tökéletes részünk - nevezzük lelkünknek - rendelkezik azzal a tudással, amely megadja annak a lehetőségét, hogy boldog lehess ebben az életben. Nagyon fontos, hogy ez mindannyiunkban jelen van. Tudjuk milyen az a fizikai és lelki állapot, amikor nem leszünk fáradtak, betegek, idegesek, haragosak, szenvedők. Amikor szerelmesek leszünk valakibe, ezt az eredeti tökéletességét látjuk csak, mert ez az állapot lehetővé teszi, hogy ne csak a lelki szemeink előtt legyen látható a másik tökéletes énje.

A fizikai testünk nagyon jól tudja, mi az az állapot, amiben nagyon jól lenne. Csakhogy ott az ego, az elme, az a részünk, mely alkalmas a teremtésre, mert alkalmassá tettük rá. Ha a tökéletes állapotot választanánk, akkor azt hisszük, az felelősséggel járna. Akkor úgy is kellene viselkednünk. Nem lopnánk, hazudnánk, gyűlölnénk, haragudnánk, irigykednénk, de minek is tennénk? Nem lenne rá szükségünk. A tökéletes állapotban ez magától értetődik, nem megerőltető feladat.

De az ego így nem érzi jól magát, mert nem érzi magát. Neki kell a konfliktus, a betegség, ami mögé be lehet bújni, amitől figyelmet kap, amitől él.

Így lehetősége van kifogást keresni és találni, mit miért teszünk úgy, ahogy nem kellene. Ragaszkodik a betegséghez is, mert az egyfajta biztonságot ad, bármily furcsa is ezt kimondani.

Ha elmúlhat a betegségem, mert megértettem, változtattam valamin, törekedtem a tökéletes állapot elérésére, akkor bármi megtörténhet.

Észre kellene vennünk és nem csak észrevenni, de értékelni is azt, amikor jobban leszünk.

Sokszor, mikor Elisabeth megkérdezi, hogy milyen változást tapasztal a kliens, annyi a válasz, hogy: „Hát semmi különöset. Igazából semmit, jól vagyok.”

Ekkor jön a következő kérdés, hogy mégis mire számított, milyen változásra: „Azt gondolta, hogy kék haja fog nőni ezután, vagy tud majd víz alatt levegőt venni?”

Pont ez a nehéz ebben, hogy az emberek megértsék, tulajdonképpen el vagyunk változva, az, amit érzékelünk, az a megváltozott állapot. Az eredeti az tökéletes, egészséges, szabad és szeretettel teli.

Van egy nagyon jó, ehhez kapcsolódó idézet, amit Dr. Czeglédi Csabától olvastam:

“Radikális változások eléréséhez egy teljes ketrecet kell elpusztítanod. De előbb be kell zárnod magad abba a ketrecbe. Meg kell csinálnod a piszkos munkát. És ez egy kis fájdalommal jár. De ez az ár. A tanulás fájdalmas. Ezért hívjuk tanulásnak. Nem egymás halálra untatásának.”

Ha tehát annyi a változás, hogy semmi különös, csak jól vagyok, vagy annyi, hogy stabilabb vagyok, már nem borít ki annyira, nem döngöl a földbe, nem zilál szét az, ami eddig ezt tette, akkor az hatalmas változás, észre kell venni!

Hozzáteszem, bármi is történjen velünk, bárki is okoz fájdalmat, nem hibázathatjuk érte. Mert minden szenvedésnek mi magunk vagyunk az okai, csakis rajtunk múlik, mikor pusztítjuk el a ketrecet, melyet mi magunk húztunk magunk köré.

Ha pedig csak rángatni akarjuk és úgy csinálunk, mintha ki akarnánk jönni, közben pedig betörik a fejünk a rácson, akkor az is egy döntés, mindenkinek szabad akarata van. A ketrecen nincs ajtó, a ketrecet úgy lehet csak elpusztítani, ahogy felépült.

Dolgozni kell sokat rajta!

Szabó Lilla

Kommentek