Várni, nagy levegőt venni, újrakezdeni

Egész eddig ment a szájhúzás, és azt mondtuk rá, hogy jól van ez így. Majd minden jó lesz. Majd egyszer. Majd fél év után, majd a nyár után. Majd ha visszajössz, majd ha lesz rá pénz, majd ha mindenki feje kitisztult. Te kivárod, mert ezt választottad, én meg kivárom... mert mást nem tehetek.

 

Elment. Megjárta, megharcolta, megszenvedte, megértette. És most visszajön.

Ez az ő története, nem az enyém.

Mondhatnátok... én is mondom néha, de ez hülyeség.

Én a másik oldalon ugyanúgy és ugyanannyit vártam. Közben persze kerestem, és olykor találtam. Próbálkoztam mással és másokkal, de azért az a várás csak ott volt mindig. Sohasem esett jól igazán elsodródni, sohasem esett jól egyedül vagy mással tervezni. Várni mindig komfortosabbnak bizonyult.

És együtt örülni annak, hogy majd egyszer jó lesz, valóságosabb volt, mint az engem ténylegesen körülvevő világ.

De tervezgetni, várakozni, vágyakozni marha egyszerű. Azaz nem egyszerű, de magától értetődő. Tellnek a napok, teszed a dolgod és várod a végét. Várod, hogy végre belekezdhess abba, ami hosszú-hosszú ideje a beszélgetések tárgya.

Aztán amikor a szép új jövő kapujában áll az ember... hát nem is olyan egyszerű belépni azon az ajtón.

Kinn kell hagyni a külvilágot és a múltat. Bízni kell abban, hogy amibe kezdesz az megéri, de igazán. Félig hátraforgolódva, a „mi lett volna ha” kezdetű mondatokon töprengve nagyon nehezen megy. Sőt, nem is megy úgy igazán!

Hozni kell egy döntést. Előre mész vagy más irányba. (Hátra ne! Az biztos, hogy hamis ösvény!) És mindegy, hogy rossz vagy jó döntést hozol, onnantól kezdve már az van, annak a következményei áldanak vagy átkoznak.

Görcsöl a gyomrom. Igazából nem tudom, hogy miért, mert jó lesz, végre mindenjó lesz. Ezt akartam, ezt vártam, ezért maradtam. Sőt, mind a ketten ezt akartuk!

Most, az utolsó pillanatban megijedni és kétségeket gyártani a legértelmetlenebb elfoglaltság. Mégis ott mocorog bennem valami...

Mi lesz, ha most, hogy minden adott, sem lesz jó?

Mi lesz, ha csak elképzelni volt öröm?

Mi lesz, ha egy álomképbe kapaszkodunk, ami igazából sohase volt és sohase lesz?

A legidegesítőbb kétségek cikáznak bennem, miközben tudom, hogy nem tehetek semmit. A kérdésekre úgysem lesznek elméleti válaszok a semmiből.

Ugrani kell most már, ha tetszik, ha nem.

Aztán arra gondolok, hogy pont ez a félelemmel kevert izgalom jelzi azt, hogy így kell lennie mindennek. Ha nem foglalkoztatna, ha nem gondolkodtatna el, talán nem is érne ennyit. Ami fontos, az izgat, feldob, de fáj is. Ami fontos, az sokszor egyáltalán nem könnyű.

Szóval most felmosom a padlót, meg kimosom a ruhákat és rendet teszek. Rendet teszek kint és bent. Belépek az ajtón és becsukom magam után. Nem agyalok, nem magyarázok tovább, csak hagyom, hogy menjen minden a magam ritmusában.

Aztán ha hiba volt, majd ugyanilyen ösztönösen távozom, és csak magamat okolom.

Senki mást nem okolok többet, mert mostantól én döntök. Jól vagy rosszul, de mindenképpen én!

Vass Adrienn

Kommentek