Vannak véletlenek?

Véletlenek pedig nincsenek! â?? mondják az okosak. Amikor harmadszor futunk bele a végzetünkbe, akkor már fel kell tennünk magunknak ezt a kérdést!

 

Júlia marketing menedzser egy jól menő reklámügynökségnél. Férjével pár év házasság után rájöttek, hogy semmi közös nincs bennük, így gyermek ide vagy oda, elváltak. Zoltán ekkor jött be a képbe. Vagyis felbukkant egy szórakozóhelyen, ahol Juli barátnői társaságában pezsgőzött. Az egyik csaj szülinapját ünnepelték. Mivel Juli folyton a gyerekével van, ezen az estén sem tudott kikapcsolni, állandóan a mobilját nézte, mintha csak várná a bébicsősz hívását: azonnal menjen haza, kislánya nem tud aludni nélküle. Pedig ezt a rossz szokását már rég a sutba kellett volna dobnia, nem tudott parancsolni neki. Minduntalan zaklatta. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal üldögélt az asztalnál. Néha még valakire rá is mosolygott, persze csak zsigerből, azonban, hogy merre gurult a beszélgetés fonala, sajnos nem tudta követni.

Hirtelen meleg csapta meg a hátát, az ajtó nyílt ki és az érkező vendég behozta magával a járda ontotta meleget a légkondicionált helyiségbe. Idáig miért nem zavarta ez? Felnézett és a bárpultnál megpillantotta Zoltánt, aki éppen őt nézte. Juli azonnal zavarba jött és válláról lecsúszó felsőjét megpróbálta helyreigazítani. Lesütötte szemét, visszafordult a lányokhoz és aktív jelenlévőnek tettette magát. Eleinte sikerült is, de minduntalan arra tévedt a tekintete. Majd gondolt egyet és felkereste a mellékhelyiséget. Egy vörös képű nő tekintett rá, ahogy belenézett a tükörbe. Gyors hideg vizes hűtés a csuklón és a nyakszirten. Keze remegve kutatott táskájában púderért. Nagy levegő és vissza a társasághoz.

Nem túl béna, hogy csak nők ülünk itt és mulatozunk? Halántékán lüktetett az ér, levegőért kapkodott. Szerencsére nem borított fel egyetlen széket sem, de amire leült, a fiú már tovatűnt. Miért is mentem be a tükörhöz, csak a szájfényem érdekel, ahelyett, hogy odamentem volna a pulthoz italt rendelni.

Szomorúan tért haza, kifizette a bébiszittert és ruhástól bedőlt az ágyba. Ekkor még nem sejthette, a dolognak koránt sincs vége.

Egy héttel később, amikor már csak halványan élt benne a születésnapi sztori, egy kávézó teraszán ült és elmélyülten beszélgetett egyik ügyfelével. A férfit egy kanál vízben meg tudta volna fojtani. Negyedik koncepcióját dobta vissza. És ekkor újból melegség futott végig hátán. Ismerős volt az érzés. Megfordult és igen, ő ült ott, Zoltán. Egy nő idegtépő hangon, választ nem is várva, családi problémákról magyarázott neki, de ő csak Julit nézte.

Basszus, gondolta Juli, felesége van és ráadásul gyerekei. Ez az én formám. Végre megismerek valakit, erre kiderül, hogy családos! Órájára pillantott. Ó, de gyorsan eltelt az idő! Háromra vissza kell érnem az irodába, rohanok – mondta ügyfelének. Táskáját letépte a szomszédos szék karfájáról és elviharzott. Csak el a kávézóból, ki a városból – ez járt a fejében.

Következő héten lepasszolta édesanyjához kislányát és unokanővérével, Klárival elutaztak Párizsba. Felejteni. A repülőgépen apró részletességgel számolt be neki, hogyan történt az eset. Mire a Champs-Élyséere értek, már mindketten nevettek, Juli még elsütött egy két poént is. Arcáról, azonban lefagyott a mosoly, amikor egy étterem teraszáról megpillantotta Zoltánt, aki éppen oda tartott egy találkozóra.

ő kevésbé volt meglepett, mint Juli. Azonnal odament a lányokhoz, bemutatkozott, elnézést kért, hogy mással van megbeszélése a helyen és egyúttal megkérte Julit, ha nem gond, várja meg. A vacsora ekkor érkezett, a befogadó képesség viszont ekkor szűnt meg. A két lány értetlenül tologatták a hagymalevesükön úszó krutonokat.

Ez után felgyorsultak az események, Zoltán kézen fogta Julit, - Pardon! – intett Klárinak és szó szerint lányrablást követett el. Az estét egy hangulatos kávéházban töltötték, mindent elmeséltek magukról, olyan volt, mintha mindig is ismerték volna egymást. Semmi furi nézés, semmi idegesítő mozdulat.

Pestre érkezve egyértelmű volt, hogy találkoznak. Nem sokára Juli már magához is meghívta Zolit vacsorára. Kisiskolás lánya, legnagyobb meglepetésére, nem ellenkezett. Szerintem jól összeilletek! – kommentálta az eseményeket.

Lehet, hogy kicsik, de nem hülyék! – mondta Juli Zolinak, amikor a gyerkőc végre elaludt és egymás karjaiba omolhattak.

-----

-Elutazom! – telefonált egy reggel Zoli.

-Mikor?

-Holnap.

-…ééés, mikor érkezel?

-Nem jövök most egy darabig, elköltözöm.

A vonal végén síri csend.

-Találkoznunk kell! – monda Zoli – most azonnal!

-Jó – válaszolt Juli és anélkül, hogy megbeszélték volna a helyszínt, kinyomta mobilját.

Húsz perc múlva mindketten ott ültek titkos kávézójukban és némán bámulták egymást. Zoli végre kiteregette a szennyest.

-Éva nagyszerű munkát kapott és itthon tudod, milyen nehéz ez!

Juli nem szólt semmit.

-ő a gyerekeim anyja, mellette kell lennem! Értsd meg, pont most nem hagyhatom egyedül. Nekem is felajánlottak egy vezetői állást...és még az anyja is velünk jön a gyerekekre felvigyázni.

-Oké – mondta Juli – tudtam, hogy egyszer vége lesz, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen! Tudtam is mindenről, úgyhogy nem értem, min vagyok úgy meglepődve.

Juli szája remegett a kifakadni vágyó sírástól, de erős volt és nem hagyott utat neki. Megölelte Zoltánt és kilépett a kijárati ajtón. Hazáig futott.

-----

Ugyan megbeszélték, hogy semmi értelme nincs találkozniuk és Juli tudta, hiába keresi tekintetével az utcán, nincs ott, el-u-ta-zott. Csak rá gondolt, éjt nappallá téve. Hogy gátat szabjon heves, mardosó, szűnni nem akaró, éjszakánként is ébrentartó érzéseinek, na és persze az önsajnálatnak, szakemberhez fordult. Rózsi, a lélekturkász rögtön leolvasott mindent arcáról, sőt azzal a bizonyos: – hát ezt bárki előre megjósolhatta volna, …hogy a pékbe dőlhettél be egy ilyen csávónak – lesajnáló, fejcsóválós hozzáállásával teljesen padlóra küldte. Ha ez idáig még nem lett volna ott teljesen. Ekkor jött először a jóga aztán a pilates és ki tudja, még mi minden követte őket. A fő, hogy körülbelül egy év múlva gyógyultnak nyilvánította magát. Felemelt fejjel sétált ki a körúti fodrászatból és hagyta, hogy a langyos szellő összeborzolja frissen készített frizuráját. Erősnek érezte magát és végre újból tudott tiszta szívből kacagni, amikor egyik fürtje megcsiklandozta nyakát.

…és ekkor megcsörrent a telefon. Zoli volt az.

-Itt vagyok és látni akarlak. – hangja éles késként szúrta bele fülébe az egyszerű szavakat.

-Jó. – válaszolta önkéntelenül.

-Az olaszba megyünk az Astoriánál, nyolckor érted megyek.

Letették a telefont és Juli szíve rögtön úgy elkezdett kalapálni, hogy majd kiszakította blúzát. Rohant a kocsijáig, azonnal hívta anyját, menjen Zsófiért a suliba, neki közbe jött valami nagyon sürgős esti rendezvény. Mindent olyan flottul lerendezett, alig hitt tulajdon hangjának, aztán megint az Adrianoban találta magát, ültek egymással szemben. Talán fél óra is eltelt, mire valamelyikük megtörte a csendet. Nevetgéltek, habzsolták a tiramisut, gördültek a grappák egymás után olyan gyorsan, ahogyan meg nem történtté vált az az iszonyatos egy év Juli számára. ők egymáséi, így rendelte ezt a sors, semmi kétség! – gondolta, amikor a szállodai ajtón belépett Zoltán szobájába. Huszonnégyes, oké, kétszázhuszonnégyes, de mégis ez a kedvenc száma! Az este mámorosan telt, egy planétát meg lehetett volna világítani azzal az energiával, ami akkor felszabadult.

-----

Juli hajnalban riadt fel. Éppen egy rózsaszínű selyempárnára csordult nyála. Meztelenül feküdt a hatalmas francia ágyon. Látta, mellette félig betakarva halkan szuszogott Zoltán és megnyugodott. Nézte, nézte és nem értette, tulajdonképp, hogy lehet szerelmes belé, hiszen nem is az esete, de csak mosolygott és boldog volt. Finoman megsimogatta a férfi homlokát, mely teljesen sima volt, olyan nyugodtsággal aludt. Ha ez volt az utolsó alkalom, akkor sem bánom. – gondolta és ő is elszenderült.

Másnap lementek reggelizni és tudták, tényleg ez volt az utolsó.

-----

Juli kétszázzal pörög, saját kis vállalkozását vezeti. Egymás után írja alá az újabbnál újabb megrendelői szerződéseket. A szíve végre szabad és ezt arcán láthatja bárki fia, borja. Néha még gondol Zoltánra. Abszolút biztosan tudja: véletlenek, pedig nincsenek! Mégis boldog és derűs, nyitott egy új kapcsolatra. Hát kinek van szüksége egy szomorú anyukára, nemdebár?!

Nemes Róza

Kommentek