Válás előtti és utáni csend

Csak álltam a konyhában, próbáltam levakarni a foltokat a tányérról, mosogatógép van, de minek. Eggyel kevesebben lettünk, tegnap elvált nővé változott a státuszom.

Olyan mélyen ereszkedett rám a csönd, már egy ideje külön éltünk, volt időm megszokni, de mégis, most minden más lett. Most már van róla papírom, van róla bírósági határozat.
 
És persze, ott anno a házasságkötő teremben, polgárpukkasztó zenére bevonulva, de picit sem félve, mit fog szólni nagypapám a rockzenéhez, nos akkor még minden más volt. Kacagtunk, te a saját gyűrűdet akartad felhúzni rám, nagyon vicces volt, fotó is van róla. De az agyamban is benne van minden kép. Minden ami előtte és utána történt.
Aztán megszületett a leggyönyörűbb kislány, akit valaha láttam, átéreztem a szülői elfogultság minden mozzanatát. Te amennyire akartál gyereket, annyira féltél is tőle, féltél, hogy olyan apa leszel, amilyen a te apád is volt, én meg nyugtattalak, mindannyian félünk kicsit, de figyelni fogunk és mindent megbeszélni.
 
Aztán elkezdtél kicsit kevesebbet beszélni, én meg többet, mintha így akartam volna a mennyiséget, mint egy matematikai egyenlet megtartani. De sehogy se jött ki egálra, sehogy se működött. Fizikailag közel voltál, lelkileg távol és a távolság egyre csak nőtt.
 
Már nem szeretkeztünk és amikor ezt szóvá tettem, csak szomorúan lehajtottad a fejed, nem volt válaszod, csak a némaság, amibe bezárkóztál és nem volt semmi és senki, aki kirángatott volna ebből.
 
Nagyon fájt, mert a jó barát is voltál, nemcsak a párom, szerelmem, úgy éreztem egyedül maradtam és míg benned, addig körülöttem csendesült el minden. Csak a lányunk gügyögése majd szavai törték meg a csendet, amiért hol hálás voltam, hol átkoztam az eget. Mert ennek a csodás teremtménynek mindent meg akartam adni, a teljességet, a családot, ahol ha vannak is gondok, de megoldjuk és nem seperjük a szőnyeg alá. Ahol nincsenek elfojtások, nincs hallgatás. Nyíltság és őszinteség, felelősség, felvállalás, ezt akartam tovább adni, és azt éreztem ehhez egyedül kevés vagyok. Elfogytam, elfáradtam.
 
És most itt állok a konyhában, mosogatok, a lányunk már iskolás, gyönyörű loknis hajú és mélyen elfojtós. Sokat hallgat, ha beszél, akkor inkább fecseg, ezt tőled tanulta Drága Kincsem. Csak reménykedni tudok, egyszer valóban elkezd beszélni, amikor újra és újra átölelem és megnyugtatom: lehet mélyen beszélned, megteheted. Nem a te hibád ez az egész és mi se így akartuk, egyszerűen valami elromlott és már nem tudtuk megjavítani.
 
Sajnálom, őszintén sajnálom, de a szívem mindörökké a Tied!

Kommentek