Ugyanaz a kattanás, ugyanaz a baj

Ha egyformák vagyunk és egyformán érzünk, az egyfelől jó, hiszen sosem leszünk egyedül... De ugyanaz a sötétség, ugyanaz a bánat is kísérthet, és az már nem akkora öröm.

 

Valószínűleg fogalmad sem lesz majd arról, hogy ezt neked írtam. Pedig bizonyos szempontból olyanok vagyunk, vagy olyanok lehetnénk, mint az elcseszett ikertestvérek. Ugyanaz a kattanás, ugyanaz a hiba. Ahogy egyre több részt látok belőled, egyre inkább érzem ezt, bár őszintén szólva a legelején sem kételkedtem. Csak akkor, még szinte ismeretlenül, elég nagy marhaságnak tűnt ezt így hangosan kimondani. Amúgy lehet, hogy most is az...

Akkoriban arra gondoltam, hogy a médium tör éppen elő belőlem, pedig azóta sem tudok ráérezni mindenkire. Csak veled volt ez ilyen egyszerű, mert ugyanazok töltenek el örömmel és ugyanazok nyomasztanak.

Ijesztő mi? Hiszen pontosan tudod, hogy milyen mocskos a lelked bizonyos bugyra, de ne félj, az én gyomrom biztos nem fordul fel tőle, hiszen legalább ilyen romlott vagyok, ha nem jobban. Ha tényleg ikrek lennénk, biztos te lennél a jobbik, úgyhogy tényleg nincs mitől félned.

Ezt a sok szart a legtöbben észre sem veszik, ha pedig észrevennék, akkor is maximum lesajnálnának miatta. És van benne valami, elég sajnálatra méltó, hogy mennyire nem tudunk néha működni, csak úgy egyszerűen funkcionálni, mint a normális ember.

De nem is a külvilág a legnagyobb probléma. A rossz rész inkább az, amikor elkezdelek félteni és te engem.

Megkérdezed például, hogy jól vagyok-e. Hát persze, hogy jól vagyok, bizonyos értelemben, de éppen annyira nem is. És nehogy már pont neked kelljen ezt magyarázni. Nehogy már pont te várd el a mosolyt, meg hogy úgy szívből jókedvű legyek, amikor te sem vagy képes rá sokszor.

Néha már csak ezért is kerülnöm kéne a tekintetedet, hogy ne kelljen magam miatt mentegetőznöm. Mert más tojik rá, de te foglalkozol ezekkel a hülyeségekkel, amikkel amúgy felesleges, és amikkel csak akkor foglalkozik az ember, ha éppen ugyanazt tapasztalja meg.

Néha azért azt látom, vagy lehet csak azt akarom látni, hogy benned több a remény. Vagy hogy is mondja, jobban neki tudsz még lódulni. Ilyenkor egyfelől boldogan figyellek, másfelől egy hatalmas gombóc van a torkomban, mert sejtem a végét. A vége pedig az, hogy ugyanoda érsz vissza, ahonnan elindultál. Mert nem fogod tudni kikapcsolni az agyad sehol, senki mellett. Ez olyan, mint a legbénább örökség. Mindig lesz bennünk egy jókora hiány és hiába passzolunk mindenhova, igazán sehova nem fogunk beilleni.

Elképzellek a gyerekeiddel, boldogan, megnyugodva, megérkezve, de ez nehéz, ezt a képet nagyon erőltetni kell, míg azt, hogy ugyanazon a fáradt padon csücsülsz, amin én, könnyedén magam előtt látom. És nem direkt csinálom, meg nem is féltékenységből, tényleg. Én örülnék a legjobban, ha nem lenne igaz ez a sorsközösség, mert nekem attól nem jobb, hogy neked is szar lesz. De valahogy mégis ezt gondolom, mégis ezt érzem, hogy ha az elcseszett arcomra nézel, mintha tükörbe néznél.

Egy dolgot remélek csak, hogy te ezt még nem így látod. Az se baj, ha nincs igazam, de ha mégis, legalább te ne higgy benne még egy jó darabig.

Mert ha pontosan tudod, hogy neked szól, ha pontosan tudod, hogy hozzád beszélek, akkor bajban vagyunk és akkor talán már egyikünk sem küzd majd tovább

Zs.

Kommentek