Tinédzser-kór újratöltve

Valóban egy pillanatnak alatt történt, de hogy mikor, arra nem tudnék válaszolni. Egyszer csak azt vettem észre, immár másodszor, hogy a tündérbogárcuncurmuncurkám egy vérengző fenevad lett, aki nyilvánvalóan (ámbár teljesen illogikátlan módon) az életemre tör. Ha nem is egy nagykéssel (bár már néha ezt is el tudom képzelni), de a viselkedésével mindenképpen.

Úgy elképzeltem. Van egy lányom, de jó lesz neki majd, hogy velem ellentétben mindent megbeszélhet az anyukájával, együtt fogunk menni rucit vásárolni, fodrászhoz és műkörmöshöz, majd suttogva elmeséli az első szerelem lúdbőrt idéző érzéseit, majd összevihogunk, hogy szegény apja majd csak néz, hát ebből sajnos ki kell maradnia, ezek csajos történetek. Majd elképesztően jó barátnők leszünk, nekem mindent elmondhat, mert ki is tudna jobb tanácsot adni, mint én, a megélt időm na meg a korral járó pótolhatatlan rutinom miatt.
 
 
Hallottam, persze hogy hallottam rémtörténeteket, hogy az egyik pillanatban még csillogó szemekkel szeretné az esti mesét, a másikban pedig az ördögűző jeleneteit láthatjuk végtelenített formában. Hallottam ilyet, de gondoltam ez csakis a gondatlan, nem odafigyelő, gyerekeket leszaró, rettenetes szülőkkel fordulhat elő. Hát nem.
 
 
Ugyan egy fiúgyerekkel már végig csináltam, de az olyan kiszámíthatóan volt rossz. Várható volt, hogy egyszer majd részeg lesz, várható volt, hogy sokszor későn jön majd haza és cigiszaga lesz, hogy nem tanul, hogy egy csomó tiltott dolgot meg fog tenni, de ezek ellenére kevésbé félted, hisz fiú, elfogadod, hogy át kell esni bizonyos dolgokon, hogy férfi legyen. Meg aztán ott van az apja, hogy azokat a fiús tanácsokat onnan kapja, ahonnan az a legjobb.
 
 
De a lányodnál neked kell résen lenni, te vagy a megoldókulcs, te élted át azokat a hormonális retteneteket, amiket ő fog, te voltál ugyanúgy reménytelenül szerelmes, ahogy majd ő lesz, és te tudod elmondani, mire figyeljen, honnan tudja, ki az akinek tisztességesek a szándékai, kik azok, akiknek nem. Neked kell megtanítani főzni, mosni, takarítani, átadni az öröklött tudást, a női praktikumokat, a titkokat megsúgni, melyeket csak nők tudnak egymásnak átadni.
 
 
Őrületesen nehéz bizalmi viszonyt kell felépítened, elképesztően nehéz feladat ez, annyira, hogy kicsit meg is rogyott a térdem a súlyától.
 
 
Mert semmi sem úgy megy, ahogy elképzeltem. Eszembe kell hogy jusson, mennyi akarat volt akkor bennem is, mennyire nehezen viseltem, hogy senki sem érti azt, ami bennem zajlik.
Úgyhogy az elképzelt idillből, bár szerencsére van részem, leginkább csak ámulok és bámulok, hová tűnt az ártalmatlan gyerekkor.
 
 
Szemtelen és akaratos. Csak az jó neki, amit ő elképzelt hogy jó neki. Kikészül ha megkérem, tegye be a mosogatógépbe a szennyest, vagy vigye el a kutyát. Éjszaka bolyong, őrült Ophéliaként készíti ki az egész családot. Elképesztő elemzéseket kapok, gyakorlatilag górcső alatt vagyok a nap minden együtt töltött percében. Kritika kritika hátán, persze őt még finoman sem lehet értékelni.
 
Azért van egy közös pont az általam elképzelt csodából, vásárolni el tudunk menni, akkor azért helyre áll a béke, ám az sem tart sokáig.
 
Viszont ha úgy tartja kedve süt egy csodasütit, fest egy eszméletlen képet vagy ír egy olyan verset, amit megkönnyezek. Olyan mélységek és magasságok váltják egymást, hogy egyenesen őrület. Hol zokog, hol vinnyogva nevetünk akármin.
 
Egyszer üvöltve tol el magától, máskor odabújik, mint kiskorában. Lehetetlen kiismerni, azt hiszem átélem azt, amit a férfiak oly nagy talánynak tartanak a nőkkel kapcsolatban. Tényleg legtöbbször érthetetlen.
 
 
Sokszor azon gondolkodom, hogyan lesz majd férje, ki lesz az, aki elviseli majd mindezt, bár a férjem szerint nincs miért aggódni, hisz nekem is van.
 
Belenézek a szemébe és látom az én pici lányomat, azt, akinek mindennél többet jelentett az a biztonság, amit a szülei adhatnak és most látom azt is, aki kezdi érteni, az csak a gyerekkoré volt, fel kell nőnie és fel kell fognia, nincs többé semmi, ami meg tudta védeni. Tombol a gyerekkor és próbálja elűzni a felnőttkort, ám az szenvtelenül követeli a jussát.
 
Elkerülhetetlenül tör be a fájdalom anyai szívembe, nincs több mese, lassan elkezdődik a saját élete.
És ez fáj. Nagyon fáj. Mert véget ér a hatalmam, amiről azt hittem örökké tart, amivel mindig, mindentől megóvom, és a legrosszabb, hogy ezt most már ő is tudja.
 
Isten hozott a való világban!

Kommentek