Tiéd vagyok!

-Az irigység semmire sem jó! – mondta a lány és unottan oldalra fordult. Elege volt már az ilyen beszélgetésekből, végtelenül fárasztotta a fiú állandó hőbörgése, ahogy folyamatosan kigúnyolta, pocskondiázta a környezetükben felbukkanó hímnemű embereket.

A lány egyszerűen nem értette, miből fakad ez a végtelenül szánalmas komplexus, amivel a fiú állandóan terhelte a környezetét. Mintha folyamatosan pozicionálnia kellett volna magát, pedig semmi szüksége nem volt rá, hisz egy jó kiállású, életrevaló srác volt, akit nézegettek a nők a férfiak pedig respektáltak. Nem volt semmilyen testi fogyatékossága vagy hiánya, amitől egyáltalán érthető lett volna a reakcióinak legalább egy része.
 
 
A fiút megdöbbentette a lány szókimondó viselkedése, nem tudott mást tenni, mint sértődötten kivonult szó nélkül a fürdőbe, a szobában hagyva feszültségének rezgéseit, hogy a lány gyomra összezsugorodott a félelemtől. Most megint jön majd a veszekedés, mert meg mert mondani valamit egyáltalán. Jön a sértődés, az idegesség, a pszichés nyomasztás, amivel a környezetét minden más fegyver nélkül blokkolta általában.
 
Nagyot sóhajtott, utálta ezt a terhet viselni. Pedig szerette a srácot, jól passzoltak egymáshoz, mindketten imádtak egy csomó mindent együtt csinálni. Komolyzenei koncertre járni, meg színházba, imádtak táncolni, ami igazán különleges élmény volt a lánynak, hisz sosem volt még olyan pasija, akivel a táncparkettet is együtt rótták volna.
Ám amint felbukkant egy férfi a környezetükben, azonnal elkezdődött a fiúban valami ismeretlen küzdelem, ami tönkretett mindent. Már rettegett, mikor közösségi programokon vettek részt, és azon kapta magát, hogy ebből fakadó félelmében gyakorlatilag mindenkivel megszakította a kapcsolatot, max. kettesben találkozok a barátnőivel, de soha semmilyen páros összejövetelre nem mentek el, aztán persze egy idő után már nem is hívták őket.
Minek szomorítsák?
 
De ő szomorkodott.
Egyre magányosabbnak érezte magát a kapcsolatban, egyre nehezebben tűrte a fiú alattomos agresszióját. Hiába magyarázta magának, hogy biztosan a gyerekkorból fakadó trauma miatt ilyen ő, akkor is fárasztó volt két év után.
Azon kapta magát, hogy egyre többet gondol a szakításra. Mert a megbeszélhetetlenség elviselhetetlen görcsként tolta őket egyre mélyebbre és mélyebbre.
 
Hallotta a fürdőszobai neszeket: zuhanyzik. Sietős mozdulatokkal felöltözködött, előcibált egy sporttáskát, beledobálta válogatás nélkül a ruháit, míg a táska egy felkoncolt tetemre nem hasonlított. Szíve zakatolt, tudta nincs sok ideje, muszáj sietnie, el innen, minél messzebbre, amilyen hamar csak lehet.
De az ajtóból visszafordult. Mielőtt kattant volna a zár, nem volt képes behúzni. Ez nem ő. Nincs miért menekülnie, ő csak nyugodt, normális életet szeretne, vele. Semmi mást, csak nyugalmat és szeretetet.
 
Előtörtek az emlékek, a kedvességek, amikben része volt szerelmük hajnalán. Az apró kis meglepetések, melyek mindig várták az étkezőasztalon, mikor később kelt mint a fiú. Az érintéseik, amikkel csendbe ringatták a felfokozott vágyak elcsukló hangjait. Az illatát, mely oly mélyen érintette valahol belül. Szerette őt. De nyugalmat akart.
 
Visszadobta az ágyra a táskát, keze remegett a rohanástól, visszatuszkolta az üresen tátongó fiókokba a cuccait, bekanyarintotta a táskát a szekrény alsó rejtekébe, szinte mérgesen nézett rá, ki ne merjen jönni többé.
 
Szombat volt, kiszaladt a konyhába, a hűtőből elővette a félig teli bort, kitöltötte testvériesen.
Behúzta a függönyöket, gyertyát gyújtott, kacér pózba tekerte magát a gyűrt lepedőn és várt, fejében sorolta a szép emlékeket, a lassú tangót a kopott parketten.
 
Nyikkant az ajtó, a fiú tétován állt meg a szoba előtt, sértett arca megszelídült ahogy a lányra nézett.
Az egyik pohár bor hívogatóan nyúlt felé, s mire összekoccant a kéttő, szemeik egymásra csillogtak.
A lány halkan annyit mondott : Te vagy az egyetlen férfi aki nekem kell!
A fiú hálásan csókolni kezdte, a lány érezte a szeme körüli nedvességet, s a forró ölelkezés végső adakozássá változott.
 
A bejárati ajtó, mely véletlen nyitva maradt egy résnyit, a folyosó huzatjától becsapódott, magára zárva a két embert.
Csak a lány hallotta, halkan, a távolból, a könnye csordult már neki is, lágy ütemre, melyet csípője diktált suttogva: A tiéd vagyok, a tiéd vagyok, tiéd vagyok!
Majd a nyugalom áldozatként egyenesítette ki testüket.
 

Kommentek