Te elfelejtettél játszani!


- Te elfelejtettél játszani! – dacos kis hangja megsemmisítő volt ott és akkor. Az igazság minden kétséget kizáró jelenléte mindig lehetőséget ad arra, hogy rádöbbenhess erre-arra. Ránéztem, angyali kis gyerekarca, nem is evilági kék tekintete nem engedett moccanni sem.


- Tudod mi a legrosszabb bennetek? Hogy elhisztek magatokról olyan dolgokat, amiket nem szabadna. Olyanok lesztek, mint a bogárka, aki azt hiszi a lámpára, hogy a Hold, és képes szétégetni is magát a forró lámpában. Pedig ha feljebb repülne, akkor láthatná. Akkor ráláthatna. Akkor biztos feltűnne neki, hogy mennyire becsapta magát, mennyire olcsón akarta hinni, hogy elérheti a Holdat. S mikor ezt megérti, elkezd játszani. Tudod, hogy a játék arra jó, hogy ne vegyed magad annyira komolyan?


- Biztos. – válaszoltam.


- Ha elfelejtesz játszani, meghalsz! – bólogatott komolyan, úgy, hogy nem tudtam nem mosolyogni. Összehúzta a szemöldökét, nem tetszett neki, hogy kinevetem, szigorú arccal folytatta. – Ha elfelejtesz játszani, nem lesz változás az életedben, akkor pedig meghalsz. Akkor elkezdesz öregedni és előbb-utóbb meghalsz! - kis mutatóujjával tanítónénisen dorgált.


Meg akartam említeni neki, hogy ez sajnos előbb – utóbb mindenképpen így lesz, sehogy sem megy máshogy, ez az élet rendje, de nem szóltam. Azt már megtanultam, aki sokat beszél, az nem akar tudni, abban nincs alázat. Az csak beszélni akar, teljesen mindegy miről, csak rá figyeljenek. Aki pedig figyel és hallgat, az tudni akar. Én pedig teljesen a hatása alá kerültem ennek az ötéves angyalnak.


- Szeretnél újra játszani? Szeretnéd, hogy megtanítsalak rá? – szemeiben a könyörgés fénye játszadozott, megijedtem, mert láttam benne, hogy a könyörgésével tényleg az életemet akarja megmenteni. Nem látunk rá magunkra. Talán, ha feljebb szállok vele, talán akkor.


- Szeretnék! – valami kaparta a torkomat, nem tudom miért a sírás gondolata fojtogatott.


Megfogta a kezemet. Puha, bársonyos, meleg kezecskéi belekapaszkodtak csontos ujjaimba, szerettem volna, ha mindig fogja őket. Átható szemei befúródtak egészen mélyre, valahol a tekervényeket is átszúrták, hogy hátul az öreglyuk felett kijőve átsuhanhassanak a végtelenbe.


- Akkor most gyere, állj fel! Kezdj el énekelni és táncolni pont úgy, mint én. Ez nagyon fontos. Utánozz engem a lehető legpontosabban.


Kezemet fogva, kis lábaival egy ősi ritmust taposott, olyan ír táncra emlékeztetőt. Vajon honnan ismeri ezeket a lépéseket? Nagyon türelmes tanító volt, sok időt hagyott a lépések megtanulására. Mikor már gördülékenyen forogtunk együtt és persze nagyon vigyáztam nehogy rálépjek a kicsi lábacskákra, egyszerre elkezdett énekelni. Azt a hangot sosem felejtem el. Olyan tiszta, olyan átható volt, a mellkasomban ismeretlen erők szabadultak fel, megállíthatatlan zokogásra késztetve. De a táncot nem hagytuk abba, ő csak nézett, vezetett engem és énekelt, talán egy balladát, nem értettem a nyelvét, semmihez sem hasonlított. A hang meggörbítette körülöttünk a teret és az időt, láttam és hallottam magam vele együtt dalolni, körülöttünk tűz lobogott, emelkedni kezdtünk és a Hold felé szálltunk, lábunk a ritmust kántálta, alattunk egy férfi és egy kislány táncolt a fűben valahol a semmi közepén.


Láttam magam, láttam azt az égi lényt, aki vagyok, voltam és leszek, aki soha meg nem született és soha meg nem fog halni csak van. Akinek ezt soha nem szabad elfelejtenie, ahogy játszania sem, mert akkor meghal.


Arra ébredtem, hogy a kis kezek simogatnak. Halk hangon hívogatnak, most már jó, most már újra tudsz játszani, most már nem kell félned. Kinyitottam a szememet, az angyalka rám mosolygott. A világ játszott a szemeiben, gyöngyfogai közül gurgulázó kacaj hullámzott elő, boldog volt.


- Érted most már? Érted miért nem szabad elfelejtenünk magunkat?- halkan bólogattam még mindig fekve. Aztán hirtelen ásított egy nagyot, pont úgy, ahogy a gyerekek szoktak, mellém kucorodott.


Oldalra fordultunk, mint a kiflik, hallottam a légzését, éreztem az álom súlyát a karomon, ahová kis fejét befészkelte.


Karommal betakartam, így óvtam, ameddig csak tudtam az ébrenléttől, hogy mikor felébred, újra legyen ereje játszani.


Velem.


Szabó Lilla


Kommentek