Tanulom a jókedvet

Félre lettünk vezetve. Át lettünk verve. De durván. Beleszülettünk ebbe a teljesen természetellenes társadalmi rendben, ami azt üvölti, hogy: Nem vagy elég! Ne hallgass rá!

Nem vagy elég jó, nem vagy elég szép, nem vagy elég gazdag, nem vagy elég sikeres.
 
Vagy elhisszük ezt, és bandukolunk előre, veszünk házat, szerzünk rendes állást, s élünk a biológia adta csodával, és világra hozunk még egy kis ártatlan lelket…
Vagy sírva toporzékolva ellenkezünk, és megpróbáljuk megmenteni a földet, de magunkat sem vagyunk képesek felszabadítani.
Csak a legritkább esetben merünk egyszerűen nem foglalkozni a minket összenyomni akaró erőkkel.
 
Sokszor gondolkodom azon, hogy hogyan lehetnék boldogabb. Nem csak így felületesen, hanem zsigerileg. Hogy hogyan formálhatnám át magam egy alapvetően pozitív személlyé, amitől félelmetesen messze vagyok. 
Próbálok figyelni, próbálok tanulni, gyűjtöm magam köré a kellemes embereket, tárgyat, emlékeket, de valamin mindig elbukok.
 
Jön egy nem várt probléma, egy apró-cseprő nehézség, és sík ideg leszek. Nem aludtam jól, kiborítottam, levertem, lemaradtam, lehangolódtam. Ilyen egyszerűen teszem tönkre a hétköznapjaimat szinte észrevétlen, mert az ösztönös reakcióimon, mintáimon nem tudok változtatni.
Mire észreveszem, hogy mennyire felesleges dolgok miatt sírok vagy hisztizek, már dagadt a szemem és száraz a szám.
 
Miért olyan nehéz ez? Miért nem lehet ezt a kódot csak úgy átírni?
Miért hittem el egyszer valakinek, hogy az életnek az az ismertetője, hogy nehéz és küzdelmes legyen? Miért nem váltok végre, amikor pontosan tudom, hogy csak telibe kéne röhögni az egészet?
 
Nyilván nem mondok le magamról, de úgy gondolom, arra kicsit születni kell, hogy szépen tudjunk élni. Születni kell a mosolyra.
 
Van egy a szuper pozitív létezésre született példám. Egy lány, akinek mosolyra áll a szeme és a szája. Nem csak akkor, amikor vidám, hanem általánosságban úgy van megformálva az összes vonása, hogy boldogság ránézni, és a boldogság mutat a legszebben, legtermészetesebben rajta.
Nem hinném, hogy gondolt arra valaha, hogy milyen remek mintára sikerült.  Nem hinném, hogy pontosan tudja, hogy mi mit látunk amikor ránézünk. Nem hinném, hogy elégszer hallja ezt, de mégis folytatja, mégis létezik ebben a szépségben. Így van programozva.
 
Azt mondod, hogy ez apróság? Hogy egy mosolygós arcú ember nem válthatja meg a világot, pedig minden spirituális maszlag nélkül is ez a legegyszerűbb igazság.
 
Minden a reggellel, az ágyból valamilyen lábbal való kikeléssel kezdőik. Az első gondolattal, a félig teli vagy üres pohárral, és a tükörrel, aki mutathat egy szomorú droidot, vagy huncut mosolyt.
 
Nem egyszer nevettem ki azért valakit, ahogy kedvesen magára kacsintott a fürdőben, de most ott tartok, hogy tudott valamit. Tudta, hogy a kezdésnek meg kell adni a módját, hogy nem csak akkor kell pacsit adni magunknak, ha valami ügyesokos világi dologban helytálltunk, hanem meg kell előlegezni a bizalmat magunk felé.
 
Meg kell tanulni még indulás előtt emlékeztetni magadat arra, hogy: Elég vagy! Sőt, több mint elég!
 
Én vért izzadok ezzel az egyszerű feladattal. Az, hogy tudom, hogy rajtam múlik minden, a jelenlegi legnagyobb stresszfaktorom. Tudom, hogy én vagyok a felelős, nem a sors, amire rá próbálom kenni. Tudom, hogy esélyem sincs olyanná válni, akiket őszintén csodálok addig, amíg csak pofázok és nem tudom elhinni, hogy majd akkor lesz szép nap, ha elhúzom a függönyöket és belenézek a sugarakba. Csak így, minden külső megerősítés nélkül, ösztönösen, automatikusan, eltántoríthatatlanul.
 
Gyakoroljunk csak:
A holnap egy szép nap lesz! 

Kommentek