Szigetelés negyvenen túl

Mostanában mindig úgy éreztem, ez a mondat rám már nem vonatkozik. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy nyomasszon engem bárki azzal, hogy a negyven év alatt megszokott kis életem kritériumait feszegessem. Minek? Vannak a jól bevált kitaposott utak, melyekhez sok év sok tapasztalata kellett, most, hogy már ezek igazán a részemmé váltak, miért kellene áthágnom őket?

Éppen ezért a Szigetre sem mentem már ki jó ideje. Mert az már nem ugyanolyan, mint régen volt, elfajultak a dolgok mióta én már pont annyira megnőttem, hogy köszönöm szépen, nem kérek belőlük.
Hangos, meg büdös, meg poros, meg sokan vannak és hangosak és büdösek és porosak és fúj. Koncertre máshová is lehet járni, ahol normálisan, parfümillatúan is lehet élvezni a történetet, pont úgy, ahogy a komfortzónámban azt én szeretem.
 
Úgyhogy mikor a gyerekem halálba nyúzott, hogy ki szeretne menni, kővé dermedve tiltakozott az utolsó porcikám is. Mindent latba vetettem, hogy lebeszéljem, ám ebben a kérdésben nyilván csak hülye őskövület lehetek, úgyhogy összeszedtem magam és megrendeltem a jegyeket.
Minden nap elgondoltam, milyen betegségem lesz, ami miatt nem fogok tudni kimenni. De nem lett. Úgyhogy eljött a nap és én nem igazán tinédzseres izgalommal, de elindultunk a kedves kis harmincnyolc fokban.
 
Már miközben a jegyekre vártam, az általam pont stílusosnak ítélt bőrszoknyácska pont ráolvadt az alsó fertályomra, igazán különleges élményt adva. Nem baj. Mert most kilépek a beporosodott, kocsányos és öreg komfortzónámból, amibe ez simán belefér. Tulajdonképpen vannak helyek, ahol ezért az élményért nagyon sokat kell fizetni, mert csodásan feszesít.
 
Miután átestünk a jegykezelés procedúráján, mégis végtelen öröm járt át. Itt vagyok, fiatalságom helyszínén, mennyit és mennyit buliztunk itt, hányszor éreztük jól magunkat, pedig a fesztiválélménynek akkor még nem is volt akkora jelentősége nekem, mint most.
 
Őrült tömeg, őrült meleg. A Sziget sokkal nagyobbnak tűnik, mint bármikor.
A lányok egyáltalán nincsenek kiöltözve, inkább alig öltözve, van, aki egy szál fürdőruciban nyomja, mindenkin csillámpor, mely néha olyan, mintha ráömlött volna véletlenszerűen a testükre. Egyébként nincs flanc, a praktikum ma már divat, és úgy tűnik sokkal kevésbé fontos (de lehet, hogy csak itt), hogy kinek tetszik ahogy kinézel.
A fiúk természetesen félmeztelenek, meleg van, nincs mit titkolni. Az egészben nincs semmi allűr és csücsörítés, egész egyszerűen jól érezheted magad anélkül, hogy bárki vizslatná, hogyan teszed azt.
 
Egyik színpadtól a másikig megyünk, mindenhol van egy jó zene, ahol pillanatok alatt átjár a ritmus, és oly hosszú idő óta átadhatom neki magam anélkül, hogy azzal kellene törődnöm, ciki-e hogy negyven évesen is élvezem az életet. Mert pont mindenki letojja. Érzem, ahogy visszafiatalodom, a szám fülig ér.
 
 
Ez a komfortzónából való kilépés? Mostantól csak azt teszem.
 
 
A gyerek igaz partyarc, hiába, ők már más ritmusban mozognak otthonosan. Vijjogva ugrik le egy toronyból, és halálra neveti magát, mikor a célbadobásommal pont szemen találom a szemben próbálkozó svéd lányt, de nincs harag.
Eszünk, iszunk, mondjuk nem kevés pénzért, hiába, a jelenlévők több mint fele külföldi, nekik még így is olcsó a buli.
Épp elkapjuk a nagy attrakciót, mikor a tömegbe bedobnak vagy száz felfújható labdát. Visongva leszek én is gyerek.
Aztán mellénk vetődik egy talpig meztelen manus, akinek csak a micsodáján van egy horgolt micsoda, vonyítva röhögünk. Hát ez is a Sziget.
A fő koncertet végigtomboljuk, táncolunk, énekelünk, egymásra nevetünk, nem zavar senki és semmi, egyszerűen csak jól érezzük magunkat.
 
A telefonom lépésszámlálóján végül megdöbbenek, tizenöt kilómétert gyalogoltunk mintegy hét óra alatt. A lábfejem gésaként érzi magát, kicsit pici volt a tornacipőm és hosszú a kivezető út. Nem baj, megérte. Láttam, hogy a gyerek is büszke, nem olyan öreg még az anyja.
És azt hiszem megértettem a fesztiválérzést, azt, ami miatt a jó koncerteken túl, annyi sokan mindent megtesznek, hogy ott lehessenek. Szabad lehetsz ítélkezés nélkül, nem kell megfelelned senkinek, és ezt sehol máshol nem tudod így.
 
Úgyhogy levontam a következtetést, az élet tényleg a komfortzónádon túl kezdődik, nem hazudik aki ezt mondja, és ez nyilván igaz az élet egyéb más vetületére is igaz.
 
Jövőre is megyek, ha jön a gyerek, ha nem, én ott leszek, legalább egy napon a hétből. Addig meg próbálgatom minden téren a kilépegetést a járt utakból.
 
Helló kaland, helló Sziget, helló élet!

Kommentek