Szeretném elmondani neked, hogy nincs sok időd

Amennyi van, az piszok gyorsan telik el és az emberek nagy százalékában bizony úgy, hogy az igazán lényeges történeteinek csak a porhanyós, könnyű felszínét piszkálgatja. Azt ott söprögeti jobbra-balra, kifogásokat talál, miért nem megy éppen mélyebbre, miért nem foglalkozik azokkal a dolgokkal, amikkel a zsigerek szeretnének.

És legyünk őszinték, ebben nagyon jók vagyunk. Elképesztően találékonyan találunk kifogásokat, ha nem találunk, akkor gyártunk csak azért, hogy legfőképpen magunknak megmagyarázhassuk, miért nincs időnk és erőnk azzal foglalkozni, ami legbelül gyötör és sürget és állandóan belső találkozóra hív.
Majd akkor, ha ez lesz vagy az lesz, majd akkor, ha a csillagok úgy állnak együtt, majd akkor megengedem magamnak, hogy belülre nézve feltárjam és kibogozzam azt, amitől a felszín csak egy álca, nem a valós kiterjedés.
 
 
Először is, mindenkinek van egy alapvető kötelessége magával és szeretett embertársaival szemben. Meg kell ismernie saját magát. Ez tudom, így olyan egyszerűen és banálisan hangzik, de sajnos, amíg ez nem történik meg, addig csak egy eszeveszett, ész nélküli kapálózás az egész élet. Meg kell ismernünk a fizikai határainkat, a tűrőképességünket, mind fizikai, mind szellemi téren, mert ezeknek az elfogadása adja annak a lehetőségét, hogy meghaladhassuk őket olykor-olykor. Mert mindig határokat feszegetni veszélyes. Az következményekkel jár és nem érv, hogy sajnos nem tudtam róluk.
 
 
Ezeknek a tudatában és elfogadásában rejlik döntéseink szabadsága. Hogy egy nagyon egyszerű példán át mutassam be:
Tudjuk magunkról, hogy nekünk fontos naponta legalább egy órát magunkban lenni. Mondjuk régóta tudjuk ezt, de úgy gondoljuk, hogy ez egy baromi nagy önzés a részünkről, mivel egy óra az egy iszonyat nagy luxus, főleg csakis magunkra áldozni, úgyhogy nem adjuk meg magunknak. Elfogadjuk, hogy ettől frusztráltak és idegesek vagyunk, és lehetséges, hogy a szeretteinkkel eltöltött időt ennek fényében türelmetlenül és zaklatottan töltjük el, de mégis ott van az a furcsa önigazolás, mennyire fantasztikusak vagyunk, hogy nem hagytuk magunkat, mennyire erős a tűrőképességünk, hogy tudjuk, szükségünk lenne rá, de meg tudjuk tagadni magunktól. Vállon veregetjük magunkat, igen, ilyen egy igazi anya, apa, barát, testvér, tök mindegy. Lemond a saját jóérzéséről, csakhogy a többieket szolgálja.
Azonban, ha elgondolkodunk azon, milyenek lennénk, ha megadnánk magunknak azt az egy órát, a végkövetkeztetés az kell legyen, hogy sokkal jobb lenne mindenkinek, ha így tennénk.
 
 
Ehhez ismernünk kell magunkat és a határainkat. Utána érdemes a hozzánk közel állókét is megismerni, mert úgy könnyebben fogadjuk el az ő viselkedésüket.
 
 
Egy egész életet le lehet élni úgy, hogy a másikat hibáztatjuk, a másikban keressük a problémáink gyökerét, pedig a felelősség a saját döntéseinkért, a miénk.
 
 
És nincs sok időnk. Bárki, bármikor eltűnhet a színtérről. És persze, úgyis mindenkinek egyszer el kell tűnnie, de nem mindegy, hogy milyen minőségben. Békében, saját démonjai leküzdésével, azok megértésével, vagy a felszínen maradva, örök konfliktusok gyűrűjében, szeretettelenül, betegen. Mert a betegségeket, a bennünk meg nem oldott konfliktusok okozzák.
 
 
A megoldás saját magunkkal kezdődik és az élet értelme egész biztosan nem az, hogy a felszínt söprögessük.
Tik –tak, tik-tak. A visszaszámlálás már rég elkezdődött.

Kommentek