Szeretlek! Kimondtam. Te jössz!

Nem emlékszem az első alkalmakra, amikor a szemembe mondták a várva várt szót. Talán azért nem maradt meg bennem, mert sokkal fontosabb volt, amikor először éreztem meg valakin. A filmekben a legtöbbször óriási feneket kerítenek annak, hogy elhangozzon a várva várt mondat, pedig az érzelmek itt is sokkal előbb megfigyelhetőek. Miért kerítünk akkora feneket ennek a vallomásnak?

 

Azért fontos ezt mondani, mert kifejezzük vele, hogy a másikat komolyan vesszük, és hajlandóak vagyunk nyíltan vállalni azt, hogy összetartozunk.

Az azonban, hogy a vacsorából hazafele menet, vagy a telefonban hangzik el véletlenül, szinte mindegy is. Ha másik fél is hasonlóan érez, nem fogja hiányolni a plusz felhajtást.

Ha viszont a férfi már bolondul, de a nő még azt sem tudja, hogy akar-e valakit, komoly problémák lehetnek. Itt is legnehezebben megfogadható és követhető út a legtisztább. Ne mondjuk vissza, ha nem érezzük. Nem tudhatjuk, hogy mikor érkeznek meg hozzánk is a pillangók, vagy hogy eljönnek-e valaha. Hazugsággal kezdeni egy kapcsolatot, pedig az egyik legnagyobb hiba.

Hagyni kell időt magunknak és a másiknak. Ha mindenki akkor ejti ki a száján ezt a szót amikor tényleg átérzi, akkor lesz igazi öröm hallani. Addig meg próbáljunk nem megijedni a hirtelen jött bóktól... ha lehetséges...

Egy hosszabb kapcsolatban tényleg csak az elején furcsa. Egyfajta szintet ugrunk akkor, amikor hangosan is bevalljuk a másiknak, hogy mit érzünk. Onnantól kezdve pedig egészen addig nincs is igazi jelentősége ennek a szónak, amíg el nem múlik.

Nekem sokáig kellett mondani, hogy „imádlak”. Először még kedvesnek találtam a gondolatot, amivel bevezették nekem. „Az hogy szeretlek, nem fejezni ki eléggé amit érzek. Nem szeretlek, hanem egyenesen imádlak.” Aztán hosszú évekig rajtunk is ragadt ez mint a becenév.

El tudjátok képzelni, hogy milyen nehéz valakinek egy olyan veszekedés után is azt mondani a telefonban, hogy „imádlak”, ami részedről rendesen le sem lett zárva? Vagy egy nehéz napon, egy bosszús napon, egy szomorú napon? Ha akarod, ha nem, a telefonbeszélgetés, a lefekvés és az sms után is oda kell szúrni, mert különben harag van. Meghajtod hát a fejed, hiszen nem akarsz egy jelentéktelen apróságon tovább vitázni, és írod, mondod, bólogatod serényen, ha kell, ha nem. Pedig már régóta csak betűk ezek. Begyakorolt betűk, kötelező betűk.

Arra a pillanatra sem feltétlenül emlékszik az ember, amikor utoljára érzi igaznak ezt a szót. Annyira rutinosan mondja egy ideje. Észre sem veszi, át sem gondolja, hogy mit nem jelent már. Ha egyszer aztán hajlandó végre végiggondolni a kérdést, talán gyorsabban jön a válasz, mint az elején, de kimondani mégsem meri.

- Mondd, szeretsz te még?

- Hát persze, hogy szeretlek. Szeretlek, mint valakit, aki az életem része, aki sokat tud rólam, aki a barátom, aki a családom. Nem hazudok, szeretlek én. Nem úgy mint az elején, de azóta mennyi minden változott. Miért, te ugyanúgy szeretsz? Te ugyanúgy nézel rám mint évekkel ezelőtt, te ugyanazt érzed?

Az első vallomás talán nem marad meg mindegyikünk fejében, de az érzés amikor úgy szerettek, hogy ki mertük volna mondani, hogy örökké, biztosan belénk vésődik. Mondani kell, és meg kell élni, mert nem marad ebben az állapotában sokáig.

Hagyni kell, hogy átalakuljon, és az új formáját is be kell fogadni. Aztán el is kell engedni és el is kell hallgatni, ha nem jelent már semmit.

Mert az üres szó csak megöli a jelentést, pedig egyszer még szükségünk lehet rá. Sosem tudhatjuk, hogy mikor jön valaki, vagy mikor hoz valami olyat a sor, ami miatt újra, komolyan, minden hitünkkel kell mondani valakinek, hogy SZERETLEK!

Zs

Kommentek