„Szerelemre születtem”…vagy mégsem?

Kislányként óriás tekintetekkel, visszafojtott lélegzettel nézzük, ahogy a rajzfilmben a mesebeli herceg, nyilván csodás fehér paripával felszerelve vall szerelmet a lánynak. És álmodozunk, hogy majd egyszer nekünk is, mindegy is hogy hívják, de majd miértünk is így epekedik a herceg. Hú de jó lesz!-sóhajtozunk.

És aztán telnek az évek, balatoni nyarak, szerelmi próbálkozások, jönnek jó és igazán nehéz pillanatok. De az álmainkat nem adjuk fel, miért is adnánk? Juliának is sikerült a Pretty Womanben!
 
Újabb ismerkedés, újabb srác, szakítás, könnyek hosszú sora, barátnő vigasztal, majd jön másik- mondja. És tényleg jön másik, de valahogy ez még nem az igazi.
 
Aztán egyszer csak ott vagyunk, hogy felnövünk, és most már igazán kéne valamit kezdeni az életünkkel. Bemagoltunk sok száz sort a tankönyvekből, amitől okosabbak lettünk ugyan (vagy nem), de senki sem mondta, mégis hogyan kéne helyt állni egyedül, önálló nőként, tartással, büszkeséggel és az álmainkkal...
Kiolvastunk tucatnyi önsegítő könyvet, végigolvastuk a blogokat, és még mindig az egész kész dzsungel, harc és küzdelem. Küzdelem belül, magunkban, magunkkal.
 
Jön az anyánk: "Kislányom, szállj le a magas lóról, a herceg nem létezik, ne tedd olyan magasra a lécet, mert egyedül maradsz!"
És az anyánk belső félelmünket fogalmazza meg, mi van ha tényleg egyedül maradunk?
 
Aztán jön a legjobb barátnő: "Ugyan, ne hallgass anyádra, neki nem sikerült, ezért károg. Hidd el, jön majd a szuperpasi és meglátod, minden rendben lesz."
A dzsungel, a káosz és a küzdelem belül pedig egyre csak fokozódik.
 
Jön egy nős kapcsolat, ahol végighallgatjuk a még igencsak fiatal férfitől, hogy már nem szereti a feleségét, csak a megszokás tartja őket össze, és ettől még nagyobb lesz a félelmünk. Mi van, ha én is egy ilyen megunt feleség leszek? Mi van, ha eljön a lovag, házasság, trallala, de aztán egyszer csak szólnak, hogy hé kislány, ébredj fel, csak álmodtad az egészet, a férjed már mással hetyeg.
 
Magunkba roskadunk, zokogunk, újra nézzük a Pretty Womant és az összes szerelmes filmet, ahol a legrondább csajnak is összejött. Újra megszólal a remény, végül is miért ne sikerülne? Mi tart vissza a sikertől? Mi tart vissza a szerelemtől?
 
Mondok valamit, nem az anyánk, nem a Lujzi a szomszédból, aki mindig megmondja tutit, de mégcsak nem is a nős pasi. Nem, senki más, csakis MI MAGUNK.
 
Először borzasztó erre ráébredni, nehéz és fojtogató felismernünk, a sikerünk, a kudarcunk, az összes szavunk és cselekedünk mi magunk vagyunk. A mi felelősségünk minden pozitív és negatív egyaránt. Igen, a szerelmi életünk is.
Aztán a nehéz és fojtogató érzést követi a felszabadulás, whoa, hát akkor ha tőlem függ, akkor a javamra tudom fordítani! Akkor mindenre képes vagyok!
 
 
Lányok, csajok, hölgyek, dámák, ez lehet egy hosszú út, de lehet egészen rövid is. Viszont az álmok nem azért vannak, hogy sutba dobjuk őket, hanem hogy megölelgessük őket, mint egy nagyon jó barátot, és elinduljunk együtt a valóságba. A valóságba, ahol az álmokat megteremtjük. Megteremtjük és éljük. Mert szerelemre és boldogságra születtünk és ez az igazság, ami ideát van.
 
 
Párvy Patrícia
Body&Mind Coach

Kommentek