Szerelemkeresés az interneten

Megtaláltam az igazit! Akkor voltam körülbelül két órás az oldalon, és már bele is futottam. Még nem találkoztunk, de ez lesz az, tuti! Aki valaha ismerkedett már vakon és neten, most röhögött föl először, igaz?

 

Azért regisztráltam mert... Jajj, olyan fájdalmas, hogy ezt meg kell magyarázni. Olyan igazságtalan, hogy kellemetlennek, kínosnak és lúzerségnek tartjuk, érezzük azt, hogy valaki a való világban (nem a bulvárvillában) nem találja meg a magának valót.

Vegyünk szegény engem, aki otthonról dolgozik, aki imád egyedül lenni, és aki még egy villanykörtét is be tud csavarni magának. Hát hol látok én férfit?

Hátvégenként ott, ahol már én nem látok... vagy a pizzafutárt, de az meg múlt héten lehúzott egy ezressel. Szóval nem álltam túl jó idáig sem, csak eddig nem zavart. De most már úgy döntöttem, hogy öreg vagyok, és ideje megpróbálni az atombiztosat, a netesrandit. Hiszen ennek a kornak a büszke szülötte vagyok, és amúgy is, hallottam már vagy egy fél sikertörténetet a témában. Jöhet!

Ráadásul ez mind csak mellébeszélés, hiszen a tapasztalat, a jól megírható anyag, csak az motivál. Nem az üres franciaágy... nemám.

Megfogadtam, hogy nem kezdeményezek. Na ezért a netrandiszakértők már üvöltenének velem. Mert ezt úgy szokás, hogy igenis finoman közeledsz, nyomogatod a szíveket, jesszeket, hellókat, és írsz valami cuki flörtölőset.

De mondom én azért sem! Az a férfi, aki az egy darab valódi, jellemző, alapvetően előnyös, nem félrevezető, de rólam nem túl sokat mondó képem alapján megfelelőnek talál, majd ír. Aztán ha még a konkrét, de kicsit elvont bemutatkozásomat is végigolvassa, már sejteni fogja, hogy kell-e ez neki... Gondoltam én.

Aztán ugye megtaláltam az igazit, és még mielőtt rámzúdult volna a rendszer, odaböktem neki. Üzenetet azért nem, de figyelmen kívül hagyni képtelen voltam.

Az egész emberből áradt egyfajta „miért ne próbáljam meg, de azért nem pörgöm túl ezt az egészet” életérzés, és mellette ezek alapján az apróságok alapján is nagyon értelmesnek tűnt. Meg volt még benne valami furcsa, ami nekem elengedhetetlenül fontos.

Délutánra már jöttek az üzenetek. Gyúrós, motoros, nyitottkapcsolatos, olyan, aki egy üdítőről kapta a becenevét, és olyan, aki 15 perc után cigizett volna velem egyet a folyosón. Mintha azt a darabot amit én kitettem magamból totálisan félreértelmezték volna. Mit keresnek ezek nálam?

Megjegyzem azért, hogy sok olyanba is belefutottam aki kellemes, helyes, figyelemfelkeltő, de nem nekem...

Nekem furcsa dilim van. Nem a szép szem, nem a jó test, nem a keménykedés, de nem is a magázódós udvarlás. Válogatós vagyok? Inkább csak racionálisan mérem fel a terepet, és nem szeretnék semmi felesleges kört. Semmi értelme találkoznom a mások mércéje által „jajjdegyönyörűnek” minősített csávóval, csak azért mert ő nyitott felém. Úgy sem lenne az végül jó se neki, se nekem.

Aztán az üzenetek rengetegében végül ott találtam az én egyetlen megjelöltemet. Örömboldogság. Nem csak azért, mert most akkor végre megvan a férjem (ugye a nagy szavaknál mindig érzitek az iróniát?), hanem egyáltalán azért, mert egy kis megerősítést kaptam arról, hogy a zsáneremnek a zsánere vagyok.

Nyilván nem figyelsz innentől kezdve nagyon a többire. Írogatsz, meg nevetgélsz. Mondogatod, hogy azért „ez a másik sem lenne rossz”, vagy hogy „elteszem későbbre”, de az eszed máshol jár.

Lehet én vagyok nagyon faszi, de nem tudok kétfelé koncentrálni ugyanazzal a figyelemmel. Respekt azoknak a nőknek, akik sok vasat egyszerre tűzbe tartva, nem veszítik el a fonalat.

Egy idő után már csak vele csevegek. Fogynak az órák, jönnek az üzenetek, telik az éjszaka. Egyik percben a teafőzés szüneteiben pötyögök, a másikban négy jófej vendégemet hagyom teljesen figyelmen kívül. Amúgy megértik, mert mint említettem jófejek.

A vonal másik végén pedig tényleg valaki szimpatikus van. Valaki, akivel már megérte dumálni.

Aztán közben lehet, hogy ez volt a legjobb rész. Lehet, hogy amint rátérünk a komoly kérdésekre, már nem lesz ilyen összhang. Vagy lehet, hogy élőben is jók lesznek a mondatai, de a kémia a mínuszos tartomány felé húz majd. Lehet, hogy tegnap és ma volt ő nekem utoljára az igazi.

Lehet, hogy inkább soha nem is találkozom vele. Mert mi van ha elrontjuk, ha elrontja? Vagy a legrosszabb, mi van, ha elrontom?

A folytatásban: Az író tovább beszélget az igazival, netán találkoznak is? Új igazik tűnnek fel a láthatáron? Milyen lesz a randi, ha lesz, és vajon mit szól majd az igazi, ha egyszer megtudja, hogy írtak róla? A lehetséges kérdéseknek és válaszoknak, csak a képzelet szabhat határt...

Kommentek