Sötét verem

Aki egyszer már volt életében szerelmes, az tudja miről írok most. Aki pedig nem, hát döntse el, hogy sajnálja-e...

Jelek: a szíved a torkodban dobog, mikor a másikra gondolsz, beszélsz vele, netán találkoztok. Ismeretlen eredetű gyomortájéki fájdalom, mely sokszor gombóccá dagadva dobog együtt a szíveddel, megint csak a torkodban. Semmi másra sem vágysz, minthogy a másik hozzád érjen, egybeolvadjatok ( nyilván korfüggő). Gyakorlatilag az első egybe olvadás után mindig azt akarod. Akár egész nap, talán végelgyengülésig.
 
Minden különtöltött idő csak arra jó, hogy még jobban hiányozzon, még jobban vágyj arra, hogy együtt legyetek. Nincs egyetlen perc sem, amit nem azzal töltenél, hogy vágyakozol utána, borzongsz, ha felidézed az érintését, felidézed az arcát vagy egyéb testrészeit. Az illata otthont ver az orrodban, csak hogy még lehetetlenebb legyen másra gondolni.
 
Elveszel, a határaid elmosódnak, azt sem bánnád, hogy kétnemű emberré váljatok, ha betuszkolhatnád valahogyan a másikat a saját testedbe, hát megtennéd, elvetemültebbek akár arra is képesek lennének, hogy saját magukat tuszkolják be a másik testébe.
Felfokozott állapotodban kb. ezerszeresére nő a rezgésed, gyakorlatilag képtelen vagy figyelni, koncentrálni, dolgozni, tanulni, egyáltalán, bármi hétköznapi tevékenységbe belefogni.
 
 
Nos, akkor ez volt eddig a szuper része a történetnek. Mert sajnos - Zorán után szabadon-, a szerelemnek múlnia kell. Ez már csak azért is így van, mert különben szerintem kipusztulna az emberiség, éhen halna, bár lehet, hogy eleve téves a gondolatmenet, hiszen utódok lennének bőven, az biztos. Ám az is biztos, hogy azutódok megjelenésével fordított arányossággal tűnne el a szerelem érzése, de ez most nem idevaló történet.
 
Szóval múlnia kell és ebbe bizony illik belehalni. Ha nem illik, akkor is belehalunk, beledöglünk, és pontosan úgy éljük meg ezt a szakaszt, mint amikor meghal egy hozzánk nagyon közeli, nagyon szeretett ember. Csak az a probléma, hogy él. És mozog. És tud mozogni anélkül, hogy többé ránk lenne szüksége ehhez. Felfoghatatlan kijózanodással kell elhinnünk, hogy hiába áll nálunk még a zászló, a másiknál már sehol sincs.
 
 
Persze ezt a végállapotot megelőzi egy rettenetes kínlódás. Féltékenykedés, libikóka – hol az egyik szereti jobban a másikat, hol fordítva, de mindenképpen fellazul az a tökéletesség, mikor a másikban meglátod a legtisztább, legistenibb megnyilvánulást, amit ember megmutathat magából. És ez fáj, borzalmasan és rettenetesen.
 
 
Az is elviselhetetlen, hogy az a tökéletesség, amiben mindig szeretnél létezni, elmúlt, de még szörnyebb, ha benned még nem múlt el, ám a másik már eltávolodott.
Átsírt éjszakák, emészthetetlen fájdalom, melyet senki sem enyhíthet, illetve, aki enyhíthetné, az nem akarja. Mindegy miért, nem szeretné.
 
 
Néhány praktikával még visszahozható, lehet féltékennyé tenni, elkezdődhet e végeláthatatlan játék, amitől viszont utálod magadat, mert nem az őszinte megnyilvánulásod, nem az, amit valójában mutatni szeretnél, amit adnál.
Pofon, ami akkorát csattan, hogy a földre kényszerülsz és csak pislogsz kifelé az arcodból. Már megint nem tudsz semmi értelmessel foglalkozni, semmi másra gondolni, teljes zombi üzemmódba lépsz át. Éled az életedet, de úgy, mintha kiszakították volna a lelkedet. Élsz, de már nincs értelme, a világvége csak megváltást ígér neked és elképzelhetetlennek tűnik, hogy ebből az állapotból van kiút. Reménykedsz, ha megcsörren a telefon, ha üzenetet kapsz, az tőle jön. Reménykedsz, hogy majd rájön, mit veszített veled és majd sírva kaparja a lábtörlődet, hogy bocsáss meg neki, most jött rá, mennyire szeret és örökkön örökké szeretni fog.
 
 
Aztán, miután minden kapcsolat megszűnik, ráveszed magad a hétköznapi teendők munkaterápiás átgondolására. Az életösztön minden emberben erős, hát benned is, akkor is ha közben még mindig nem mondtál le róla.
Hosszú-hosszú kínszenvedés után, mely lehet akár egy év is, lassan átalakul benned minden. Először haragszol, aztán megbocsátasz, aztán rájössz, hogy nem rajtad múlt, nem te vagy a hibás, nem miattad van, hanem ez a szerelem forgatókönyve.
 
 
Persze – bár Popper Péter mindenkit óva intett ettől, az is előfordulhat, hogy egy házasságot alapoz meg, de én mégis úgy gondolom, hogy a heves érzelmek átalakulhatnak szelíd, mély szeretetté, soha el nem múló emlékezéssel, milyen nagyon vágytál egykoron a másikra. Milyen csoda volt, hogy nem láttad a hibáit, és csak úgy szeretted, l’art pour l’art. Mert a hétköznapok minden csodát képesek hétköznapivá tenni.
 
 
Végül rájössz, hogy a legnagyobb szerelmen is túl lehet lenni, csak idő kérdése, mert az ember nagy túlélőgép és ennél sokkal nagyobb fájdalmakat is meg tud emészteni.
Sőt, egy bizonyos kor után a szerelem már egy veszélyes üzemmódnak tűnhet, olyannak, mint mikor a kaszinóban mindent felteszel egyre. Jó-jó, szép-szép, de kell a francnak. Túl sok energia, túl sok életerő, túl nagy tudatmódosító, az Isten mentsen meg tőle.
 
 
Ám ehhez egy kor kell, pár átélt szakítás és némi bölcsesség.
A kérdés ezek után már csak annyi: Szeretnél szerelmes lenni?

Kommentek