Soha többé szerelem

A legszebb érzés, amiért van értelme az életnek, ami erőt ad, és akkora inspiráció, hogy nem fér be a kapun. Elsöprő, izzó tűz, ami elemészt mindent, akár jó akár rossz. Nyomában nincs éhség, nincs szomjúság, nincs álom, nincs valóság. Nos igen. Ez is a szerelem. Köszi de nem, többet nem…

Nem választható
 
Az a baj a szerelemmel, hogy nem választható. Nem lehet elhatározni, hogy na akkor én most kérem szerelmes vagyok . Itt a szikra köztünk, és felforr a vérem, ha rám néz. Ez nem így működik. Azt sem lehet megmagyarázni, hogy miért pont ő belé igen, belé pedig nem. Mi az a pont, az a pillanat, az a villanás, ami kiváltja, egyszerűen nem nyomon követhető. Annyit lehet csak tenni, ha nagyon tudatos az ember, hogy eldönti, milyen mélységig engedi bele magát ebbe az érzelembe, és meddig megy el. Ám tudni kell, hogy a szerelem hullámai egyszerűen kiszámíthatatlanok. Az ember azt gondolja, csak megmártózik egy kicsit benne, vagy éppen csak bokáig megy bele,a következő pillanatban viszont már ott úszkál a nyílt vízen, vagy éppen azon küzd, nehogy a cunami maga alá temesse. Azt is lehet választani, hogy ezt a hatalmas energiát átkonvertálja az ember az élet egy más területére, ahol hasznot húzhat belőle, egyfajta igába vonva erejét. Ám az egyáltalán nem választható, hogy a szerelem mennyire húz le, mennyire halsz bele. Mert a szerelem nem rózsaszín álom. Nem. Inkább kínzó tűz, égető, sebeket ejtő. Te mennyire vagy tudatos a szerelemben? Meddig mész el? Soha nem tudhatod ezekre a kérdésekre a választ. Kábíthatod magad valamiféle elképzelésekkel, de az igazság nem az.
 
Felirat a lépcsőkön
 
A minap az egyik ismerősöm mutatott nekem egy képet a telefonján. Az egyik budapesti metró aluljárójának lépcsőjét ábrázolta. Szám szerint tizennégyet. Minden egyes lépcsőfok felett fehér krétával egy felirat volt látható: „Örökké szeretni foglak”. De cuki, - mondom. Milyen szerencsés az, akit így szeretnek! Biztos valami tini szerelem. Akkor még olyan őrültül szerelmes tud lenni az ember. Tisztára mázlista a csaj! - vigyorgok rá. Vagy nem? - teszem hozzá félénken, amikor látom, hogy ő nem mosolyog. Kezdem nem érteni a dolgot. Mi történik itt? – zakatol a gondolat az agyamban. Csak nem ismered őt? Csak, csak, csak nem neked írták? Mi van? Most pedig rajtam a döbbenet sora. De ismeri. És de, neki írták. És de, ez egy negyvenes éveit taposó „fiatalember”, aki belehabarodott a két gyerekes családanyába. Igen az élet és az érzelmek, és a szerelem nem válogat. Szóval még mindig úgy gondolod, hogy cuki? – szegezi nekem a kérdést. Nem tudtam mit mondani. Egyszerre volt aggasztó és félelmetes ez az egész. A történet szempontjából lényegtelen hogy mi is van, vagy mi is volt? köztük, nem érdekelt, és igazából nincs is semmi közöm hozzá. A szerelem ereje azonban ijesztőnek tetszett, még a telefon képernyőjén keresztül is.
 
Amikor az oroszlánok felébrednek
 
Felidézem magamban milyen volt szerelmesnek lenni. Emlékszem, volt, hogy nem ettem napokig, elfelejtettem inni, és aludni sem tudtam. Csak az a bizonyos ember járt a fejemben, a világ sarkai megnyúltak és kifordultak önmagukból. Hol bárgyú vigyorral, hol eszméletlen kínnal pörögtem a szerelem markában. Olyan volt, mint amikor az oroszlánok felébrednek, és morogni kezdenek, vagy még inkább a sárkányok és tüzet okádnak. Arra is jól emlékszem, hogy a boldogság, a felolvadás, az eggyé válás érzése nem tartott soká. Helyét egyre másra átvették a sötétebb gondolatok. Mi lesz, ha már nem szeret majd többé, mi van, ha nem is gondol rám annyit, mint én rá és így tovább. A szerelem egyszerre repít az egekbe, és hatalmas amplitudóval a poklok poklára. Szóval, ha választani lehet, akkor köszönöm, de szerelmet azt nem kérek. – mondta az ismeretlen ismerősöm, és könnyekkel a szemében otthagyott egyedül a gondolataimmal.

Kommentek