Sérült lelkek

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nagyon hasonszőrű emberekkel jó ötlet-e barátkozni, szórakozni. Jó ötlet-e őket keresni, beléjük kapaszkodni? Ögy értem nagyon hasonló és nagyon hasonlóan problémás emberekkel. Adott esetben egymás életét menthetjük meg fél szóval, de lehet, hogy a lejtőt is mi segítjük.

 

Bizonyos dolgokat jobban szeretek csak kívülről nézni. Jön egy megérzés és figyelek. Figyelem, hogy működik-e, hogy mennyire hihetek bármiben ami nem a valóság, ami még nem a valóság, amire még nincs bizonyíték. De a kézzel fogható, a bizonyított nem minden.

Arra sem kaphatunk túl sok bizonyítékot, hogy jól válogatunk magunk mellé embereket, hiszen a dolgok onnantól kezdve csakis velük alakulnak tovább. Ha ők nem kerülnének bele, biztosan nem ugyanott tartanánk.

Valamiben azonban hinni kell, és én mostanra csak azokra a hangokra támaszkodom, amik rettentő halkan és néha kicsit zavarosan suttognak a mélyből.

Kicsit furcsán csapongok is miattuk, mert azon a helyen ahol egy nappal ezelőtt álltam, néha másnap már teljesen feleslegesnek érzem magam.

E miatt, minden empátiám ellenére elég rossz barátlapanyag is vagyok. Mert az igazán megszeretett emberek közelében is csak ideig óráig parkolok le, és hogy mikor térek vissza, az számomra sem egyértelmű. Majd érzem. De persze elég lököttnek tűnne az ember, ha egy invitálásra ezt a választ, vagy valami ilyesmit:

„Örülök, hogy ismerlek. Ha bajban leszel és tudom, hogy én tudok rajtad segíteni, vagy te tudsz rajtam, majd jövök, de most nem hiszem, hogy éppen feléd vezet az utam.”

Persze kimondatlanul is furcsa az, amikor valaki ide-oda kap, és nem marad meg egy körnél. Úgy fog tűnni, mint akinek sehol sem jó, pedig pont arról van szó, hogy mennyire sokfelé érdemes és mennyi helyen van mit hallani, mondani, tenni.

Csak egy világutazóra nem szólnak rá eközben, hiszen ő bújhat a mögé az érv mögé, hogy a helyileg kell továbbállni és mindenkit nem vihet magával, ez tiszta sor (pedig közben ők is inkább emberről emberre járnak, legalábbis a legtöbbjük).

És én mostanában legtöbbször a sérülést keresem, vagy nem biztos hogy keresem, de megtalál. Érzem ha valahol hasonló cérnaszálak szakadnak, ha valakinek a lelke nem ép. És akkor azt hiszem, hogy jó dolog ha ott vagyok, de lehet, hogy csak rontok a helyzeten.

Hiszen az én sérüléseim is hasonlóak és bár én nem is tervezek belőlük felgyógyulni, nehéz lenne azt képzelni, hogy bármi használható tanáccsal állhatok elő.

Csak ott tudok lenni.

És ilyenkor jönnek azok az érdekes tapasztalások, amikor a bipoláris gyerekek nyakukba veszik a várost és rászabadítják magukat a hangos városra.

Gyakorlatilag egyesével is karanténban lenne a helyük, de összekapaszkodnak. Nem változnak, nem javulnak, csak kiadják magukból a feszültséget amit az életük alapvető elviselhetetlen nehézsége rak rájuk és várják a holnapot.

Holnap pedig talán újra egyedül lesznek és csak annyit mondhatnak el magukról, hogy tegnap még volt kibe kapaszkodni.

Hinnem kell benne, hogy van ennek értelme. Hogy pont azon a napon nem szabadott volna egyedül maradnunk és hogy pont az a pár mondat, vagy óra segített és változtatott. Hinnem kell benne mer másnak és másban nem nagyon tudok tiszta szívvel bízni, csak ezekben a visítozó, könyörgő, furcsa hangokban, amik egyszer odaküldenek valakihez, máskor pedig már tovább is zavarnak.

Zs.

Kommentek