A rutin meg az évek

Egy megsárgult, sokat simogatott fotót gyűrt a kezeivel. Kisfiú, akinek a kezében egy evezőlapát, dacosan kinyújtotta a nyelvét a fotósra, barna szeme csillogóan nevetett.

- Ez itt Lalika. Látja, milyen szép kisfiú volt? És nagyon rossz. Igazi rosszaság, akibe annyi huncutság szorult, sosem kellett szórakoztatni. Mindig talált valami mókát, amivel a környezetét vidámította.
Van egy videófelvételem is róla! Ahogy evez. Azzal a lapáttal, ami ott a kezében van. Fogta, elkötötte a nagyapja csónakját és egy szál evezővel útnak indult. Egy férfi a partról vette, azt mondta, ilyet még nem látott. Hát senki sem. Én meg a parton reszkettem, mint már annyiszor az életemben miatta. Mindenki tudta, mennyire veszélyes a folyó, gyors sodrású, tele hordalékkal a tetején, rutinos felnőttek sem szívesen keltek át rajta. Ez meg fogta magát és egy szem lapáttal átment rajta, hogy fricskát mutasson mindenkinek. Aztán vissza. Engem már borogattak a szomszédok, már jajveszékelni sem volt erőm.
De ha valakinek, hát neki elhittük, hogy soha, semmi baj nem érheti. Hogy soha el nem múlik, annyi élet volt benne, mint mindannyiunkban összesen.
Azt a videót szoktam mindig megnézni, ha behunyom a szemem közben, hallom a hangját, mikor végre visszajött : Jaj, Mama, hát izgultál? De hát te szültél, neked kell tudnod a legjobban, rossz pénz nem vész el.
És kinevetett, ahogy mindig. Mintha ezt élvezte volna, hogy a frászt hozza rám. De mindig megbocsájtottam neki, annyira jó volt elhinni, hogy halhatatlan.
 
 
Nagyot sóhajtott, mikor kifújta a levegőt, mintha azzal együtt kiszakadt volna valami belőle.
 
 
- Aztán, mikor nagy lett, úgy döntött, katona lesz. Nem az öldöklés miatt, hanem hogy megvédje azokat, akik gyengék. Azt mondta, neki nem kell fegyver, de fegyver ellen mit tehetnek azok, akik gyengék és védtelenek? Sokat sírt, nagy melák létére. Egyszerűen nem bírta elviselni, ha gyerekeket látott szenvedni, éhezni. Azt mondta, ő értük fog harcolni. Ahány gyereket csak tud, megment a nyomorból.
Egyfolytában külföldön volt. Egy segélyszervezetet kísért, bejárta a fél világot velük, ezrek életét segítették jobbá tenni.
De hozzám mindig hazajött. Hozott egy szál vörös rózsát és azzal a huncut mosolyával az arcán felkapott, megpörgetett. Látod Mama – mondta - , itt vagyok, itt a te rossz pénzed.
 
 
Kicsit megreszketett a keze, mikor újra megemelte a képet, Hüvelykujjával simogatni kezdte az arcocskát a fotón.
 
 
- Egyszer végre beleszeretett egy lányba. Biztos volt több is, akibe beleszeretett, de nekem ezt az egyet mutatta be. Hát jó volt látni őket, mit ne mondjak. És hát isten bocsássa meg nekem, abban reménykedtem, majd ez a szerelem itthon tartja. Hogy egyszer csak meggondolja magát és soha többé nem megy el.
Talán így lett volna, talán nem.
Egyszer elmentek együtt nyaralni. Nyaralni, az én fiam! Az már jelentett valamit! Mert nem szeretett pihenni, elvesztegetett időnek tartotta, mintha ő lenne a hibás az ártatlanok szenvedéséért.
Civilben volt, mikor utoljára láttam, mocskosul helyesen nézett ki.
Kivédhetetlen volt, állítólag, ami történt és én elhiszem, mit is tudok mást tenni? Ott sétáltak valami várnál, mikor felrobban egy árus gázpalackja.
Ő pont mellette volt, kéz a kézben sétáltak, mikor: bummm. Egy szilánk fúródott a nyakába, elvágta az ütőerét. A lány ölében halt meg. Hiába szorította az kezét, Lalika vére beborította az idegen földet. Talán érezte a sorsát, ezért nem akart sosem pihenni. Nem tudom.
A koporsóba betettem az összes rózsát, amit kaptam tőle. Mindegyiket eltettem, kiszárítottam őket, nem volt szívem kidobni sosem.
Most már csak ezek maradtak. Pár fotó, meg a felvétel. Minden nap megnézem. A rutin meg az évek, azok segítenek csak nekem.
Meg az utolsó pillanat ígérete.

Kommentek