Requiem a szüleinkért

Nagyon nehéz téma ez, hisz a mai világ olyannyira tabusítja mindazt, amely valódi fontossággal bír az ember életében. Nincsenek nagycsaládok, szoros közösségek, melyek megléte megkönnyítené az ember életében oly nehéz folyamatok könnyebb átélését. A halál a kórházak rémségébe húzódott, amitől mindenkinek leginkább gyomorgörcse van, mintsem nyugodalma.

 

Mindenki tisztában van azzal a ténnyel, hogy a mai társadalmi berendezkedés teljesen a perifériára sodorja az időseket, akik leginkább gyermekeik kegyén át kerülhetik el a teljes megsemmisülést, a totális megalázottság állapotát.

Persze addig, amíg teljes életet tudunk élni, nincs semmi gond. A nagyszülői státusz remek lehetőséget ad mindenkinek arra, hogy élménydúsabbá, értékesebbé tegye az öregkorát. De ehhez igen jó fizikai állapotban kell lennie egy idősödő embernek, hisz a gyerekek után való rohangálás még a fiatalabbakat is sokszor próbára teszi. A problémák hada a betegségekkel paralel növekszik, hisz a dolgozó szülők nemigen engedhetik meg maguknak, hogy a beteg, idős nagyszülőket hosszú távon, napi szinten ápolja, gondozza, mert a saját életét is alig tudja utolérni. Mondjuk nem feltétlenül kell mindenkinek betegnek lennie öregségére, de a jelenlegi állapotok azt mutatják, hogy egy végigdolgozott felnőttélet nem jár a stresszmentességgel együtt, aminek aztán bizony ára van. Megfelelő anyagi háttérrel természetesen megvannak azok a magánintézmények, ahol akár még jól is érezheti magát az ember, de ez egy nagyon szűk szegmens kiváltsága.

Ha eljátszunk a gondolattal, hogy nem elszeparálódott családként élünk, hanem akár unokatestvérek, nagynénik, testvérek közelségében, mennyivel egyszerűbben és emberségesebben lehetne megoldani a szükséget szenvedő családtagunk gondozását, az egész életünket. Ma már sok „érdekbarátság” szövődik pusztán azért, hogy nehézség esetén a gyerek hazakerüljön az intézményből, vagy különórára járjon. De ezeket a barátokat nem kérhetjük meg, hogy menjenek be a kórházba, dumcsizzanak egy kicsit a nagyival, hogy több kedve legyen, vagy sétáljanak vele, orvoshoz vigyék.

Az öregedő szüleink a nyakunkba kerülnek, mi pedig próbáljuk a legtisztességesebb módon visszaadni mindazt a jót, ami nekünk adatott gyerekkorunkban, ez életünk végéig kötelességünk, nyilvánvaló.

Senki sem tudja, milyen helyzet ez, amíg bele nem kerül. Látod, ahogy a szemed láttára töpörödik, demenssé válik az az ember, akire egész életedben számíthattál. Látod a kiszolgáltatottságot, pont ugyanúgy, mint egy védtelen gyereknél. És ez nem csak egy duma, hogy az öregkor a második gyerekkor, hanem konkrétan az. Ugyanazt a törődést és szeretetet szeretné élvezni az ember, mikor már képtelen önállóan ellátni magát, mint egy gyerek.

Csak míg egy gyereknél sok minden természetes, amit megteszel, a felmenőkkel már korántsem az. Az emberek nagy része már csak annak az elképzelésétől is rosszul van, hogy át kell pelenkáznia valamelyik szülőjét, pedig ez csak a fizikális kiszolgáltatottságról szól.

Sokkal nehezebb azt a lelki kiszolgáltatottságot megélni mindkét oldalon, nehéz támaszkodóból támasszá válni.

És a legszörnyűbb az a vízió, hogy velünk majd a mi gyerekeinknek kell ugyanígy bajlódni, tisztelet a kivételnek. Mikor egészségesek vagyunk, nem gondolhatunk minden pillanatban arra, hogy egyszer betegek és öregek leszünk, és tudom, mert én is ezt mondom, hogy inkább leugrok egy szikláról, mintsem a gyerekeim nyakában legyek kolonc. De valószínűleg a szüleink is így voltak ezzel a gondolattal, valószínűleg, mikor egy bizonyos kort megélsz, már nem az elmenetelen gondolkodsz, hanem az ittmaradáson.

Nagyon nehéz lehet, mikor bizonyossággá válik, az élet már kiszámíthatóan véges, nem egy távolítható pillanat. Nincsenek mások által megélt tapasztalások a tarsolyunkban, legfeljebb beszélgetések arról, ki, hogyan csinálja, ki, hogyan tudta az utolsó útjára kísérni azt az embert, akihez elszakíthatatlan szálak kötik az életben.

Mindannyian elmegyünk egyszer, ez az egy megmásíthatatlan bizonyosság. S ha megérjük az időskort, csak reménykedni lehet, hogy utolsó lélegzetvételig talpon maradjunk, senkinek a segítségére ne szoruljunk, szépen álmunkban elaludjunk.

Addig pedig segítsünk, mert más út nem lehetséges becsületből!

Szabó Lilla

Kommentek