Pocsék szülők klubja

Ez a cikk azokról a szülőkről szól, akik a legjobb tudásuk szerint mindent megtesznek a gyerekeikért, de egyszer kiderül, hogy mindent rosszul csináltak.


Milyen furcsa fintora az életnek, hogy pont az az egyetlen isteni tevékenységünk, melyet itt ezen a síkon aktívan gyakorlunk az egyetlen, amit rendre el is rontunk. Létrehozunk életeket, hogy lehetőséget kapjunk arra, hogy szerethessünk valakit úgy, ahogy senki mást nem tudunk, de sajnos idővel rá kell jönnünk, hogy fogalmunk sincs, hogyan kell szeretni, vagy hogy mit jelent egyáltalán a szeretet.


Amíg kicsi, olyan könnyű. Dajkálod, babusgatod, vigasztalod, megvéded, táplálod a lelkét és a testét abban a szent meggyőződésben, hogy mindent megteszel érte, hogy az életedet adnád, ha kellene az övéért cserébe. Húzod-vonod, tolod előre, taposol helyette, ha az élet úgy kívánja, és mindig megpróbálsz mögötte állni, hogy tudja, benned biztos támaszra talál, mert csak rád kell néznie és te ott teremsz, hogy segíts, szeress, adj.


Majd mikor már majdnem kész, már majdnem felnőtt, már annyi mindenen mentetek együtt keresztül, akkor kiderül, mindent rosszul csináltál.


Jönnek a vádak, jönnek a bírálatok, miért vagy rossz szülő, mit nem tettél meg, vagy pont fordítva, mit tettél meg, amit nem kellett volna. Jön az önmarcangolás, igen, máshogy kellett volna valahogyan csinálni. Aztán rájössz, hogy igazán vétkes vagy, mert nem tudtad volna máshogy csinálni, mert pont úgy csináltad, ahogy akkor a legjobbnak gondoltad, ahogy meg tudtál nyilvánulni a múltban.


Próbálod ezt megbocsájtani magadnak, mert arra is rájössz, nem tudtad hogyan kell, nem tudtál szeretni, mert senki sem tanította ezt meg. Aztán elfog a pánik, mert az is lehet, hogy sosem fogod megtudni.


Igen, ma már sok mindent máshogy csinálnál, és biztos tíz év múlva erre a pontra visszatekintve megint máshogy csinálnál mindent, de ez nem változtat azon, hogy most azt tudod tenni megint, amit a legjobbnak gondolsz. Rohadt nehéz dolog ez.


Hallom a hangom, mikor kiabálok anyuval: Nem kértem, hogy megszülessek, te akartál, hogy legyek, úgyhogy kutya kötelességed, hogy törődj velem és elviselj, akármilyen is vagyok!


Mert egy gyereknek nincsen kötelezettsége a szülők felé, nem lehetnek elvárások vele szemben, hiszen a kötelesség csak téged köt, őt nem.


Most meg hallom a fiamét, aki ugyanezt mondja nekem! Azt szeretné, ha felnőttként kezelnéd, de mégis azt várja el, hogy gyerekként viselkedj vele, találd ki, hogy hogyan szeretné az életét élni, mert akkor szereted.


Ugye mennyire könnyű egy kicsi gyerekkel? Pontosan tudod, mit tegyél vele, hogy a kis élete jól működjön. De egy felnőtt emberrel miért nem tudod ezt ugyanúgy?


Ha arra a következtetésre jutsz, hogy a szeretet azt jelenti, hogy hagyod, hogy azt csinálja, ami őt boldoggá teszi, akkor bizonyára jó úton jársz, még ha ez oly fájdalmas is sokszor. Aztán kiderül, hogy ezt is rosszul csinálod, mert mindig magaddal foglalkozol, miközben azt hiszed, vele. Az is baj, ha hívod, mert mindig rosszkor teszed ezt, meg az is baj, hogy ha nem hívod és hagyod, hogy nélküled legyen boldog. Mert akkor nem viselkedsz úgy, mint egy normális anya. Mert egy normális anya törődik a gyerekével. Na igen, de ha a gyerek nem akarja, hogy törődjenek vele, akkor is ott kellene puncsolni, hogy „légyszi-légyszi én azért had gyakoroljam rajtad szülői kötelességemet”?


Az meg, hogy mit tettél érte vagy mit nem, pont mindegy, nem tartozik hálával, mert újra visszakanyarodván a fent leírtakhoz, csak a kötelességedet teljesítetted, nem többet, nem jár érte köszönet.


De akkor hol van itt az adok-kapok? Egy szülőnek tényleg mindig csak adni kell és kapnia sosem, mert akkor rögtön egy önző undormány lesz, a világ szégyene?


Lehet...


Új értelmet nyer a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve mondás.


De hogyan tegyél mást, mint ahogy azt gondolod, jót teszel?


Biztos, hogy nagyon sok hibát vétünk mint szülők, és az is biztos, hogy az egész tárház egyszer a fejeden landol, hogy megértesse, minden tettnek következménye van, és hiába hiszed, hogy a szőnyeg alá söpört történetek nem másznak elő egyszer.


De mégis mit lehet tenni? Van – e értelme az önostorozásnak, hisz az a sokat szapult ember már a múlté, nem tudod az időt és a teret meggörbíteni, hogy a mai agyaddal belenyúlj és megváltoztasd a múltat.


Bocsátsatok meg nekünk gyerekek, mert mi is emberek vagyunk végül is! Próbálkozunk a szeretettel, de biztosan rosszul, hisz az egyetlen, amit szeretnénk, amiért a hibáinkat elkövetjük az, hogy boldogok legyetek, miközben küzdünk a saját elménkkel, a párunkéval és még ki tudja kiével. Ja, meg az élettel. Mert sajnos a felnőttkor legfőbb vívmánya az, hogy felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért és nem másokat hibáztatni érte.


És igen, az is lehet, hogy önzők vagyunk, mert valami életösztön ezt is diktálja, hogy legyünk azok is.


Meg aztán körbe nézel és látod, hogy bizony nem annyira egyértelmű mindenkinek, hogy törődjön a gyerekével. Bezzeg azok a gyerekek a fél karjukat odaadnák egy szeretetteljes ölelésért vagy egy meleg tál ételért, mert ők hiába kérnék számon a szülői kötelességet, nem érdekelne az senkit.


De egyszer majd ti is szülők lesztek, s talán akkor majd megbocsájtjátok nekünk azt sok rosszat, amit tettünk veletek, mert vannak olyan életfeladatok, melyekbe nem lehet beleélni magad, csak akkor, ha már veled is megtörténik, te is benne vagy.


Nem lehet elmagyarázni annak, akinek még nincs gyereke, hogy ez milyen érzés, ahogy azt sem lehet elmagyarázni senkinek, milyen érzés, mikor meghal valaki, aki igazán számított.


Nincs új a nap alatt, a szülők fejére ráhullanak vétkeik, s ha volt is valami jó, amit elkövettél, az senkit sem érdekel. Felnőnek és eltűnnek, ahogy te tetted és majd egyszer visszatérnek, ahogy te tetted, mert talán rájönnek, hogy mégis ezen a világon nincs senki, aki annyira szeretné őket, mint a szüleik, még ha rosszul is csinálják.


Vagy sosem jönnek rá, és az egész életük abból fog állni, hogy sajnálják magukat, és minden rosszat az életükben visszavezessenek a gyerekkorukba, örök gyerekké téve magukat.


Úgyhogy hajrá mindenkinek, szülőknek és gyerekeiknek, hogy mielőbb rá tudjanak jönni, hogyan lehet szeretni egymást!


Szabó Lilla

Kommentek