Pesti karanténmese

Jó reggelt, belsőudvar! Jó reggelt, gangon napozó szomszédok! Jó reggelt, rádiót hallgató, Republicot éneklő arctalan sorstárs!
Van valami új dekor az ablakokban? Kinn van a cica? Fenn vannak a hangosan és boldogan kacagó gyerekek? Megy a mosógép?
 
A piros cetlivel jelölt ajtó mögött csendben vár a koronagyanús, és úgy tűnik, hogy nem szabadította el a vírust.
Még!
Vagy csak nem tudunk róla, hogy már de...
 
Hogy elreppent egy hónap. Vagy inkább másfél. És még mindig ugyanaz van a levegőben.
Jó, hazudok, nem ugyanaz. Mert az utca egyre büdösebb. És én nem azt mondom, hogy nem takarítják erre, csak azt, hogy az a folt, tócsa, tengerizé nem ma bukkant fel. Az inkább növekszik mint eltakarodik, úgyhogy már nem használjuk az utca bal oldalát, ha kedves az orrunk. Mondjuk ezt innen bentről nem is érezhetem igazán, ezt csak képzelem, előre vetítem.
A csirkepaprikás illata viszont valódi. Hát igen... ami nekünk jóreggelt, az másoknál, akik még tartják az órát, inkább dél(után). Én majd akkor sütök, amikor ők aludni mennének, aztán álmodhatnak édeseket.
Múltkor amúgy meg is jegyezte az egyik lakó, messziről, rám kiabálva, hogy milyen furán élünk: Mert hogy nálunk csak nappal van lehúzva a redőny. Gondolkodtam, hogy a vámpíros viccet dobjam-e be, de végül inkább azt mondtam, hogy önkéntes éjjeliőrök vagyunk. Olyan is kell vész idején.
Szinte el is hiszem.
 
Na dobjunk egy kávét. Nem mintha ne feküdhetnék vissza azonnal ha elálmosodom... de na. Legyen valami rituálé. Még az ízesített gőzre is rákaptam, hogy a füstfelhővel fokozzam a hatást.
A pizsit is lecserélem, mert ma boltba kell menni. BOLTBA!
A veszélyes, de egyben izgalmas társasági élet színtere.
 
Menni kell... Nem annyira kéne, de eskü semmi gyümölcs nincs itthon. Se nasizható koktélparadicsom, és én olyankor nyugtalan vagyok, ha nincs itthon egy banán, meg valami dobozos bogyó, ami annyira drága, hogy akkor is szar embernek érzem magam, amikor berakom a kosárba, meg akkor is, amikor itthon kiveszem, és megpróbálom iszonyat bénán fertőtleníteni valahogy, valamennyire.
Szóval ma bolt van, és ilyen kisebb bevásárlás. Lehet hogy kicsit nézelődök is, ha nincsenek sokan. Ha sokan vannak, akkor csak gyümölcs és jövök. Meg paradicsom. Meg egy magtej. De ennyi.
 
Szép idő van, de azért öltözzünk rétegesen, hogy elég legyen majd csak a kabátot meg az alsó részt szanaszét fújni a fertőtlenítő cuccal.
Meg a cipőt! Nyilván! Persze! Véletlenül nem írtam, de azt is.
Van egy új pulcsim. A neten rendeltem. Bárcsak tudnék hazudni, de nem, sajnos nem a karantén előtt, hanem pontosan a közepén. Elkezdtem egy sorozatot, befejeztem a sorozatot, és meg kellett vennem a pulcsit amin a kis főszereplő boszorkány fekszik. Nem vagyok büszke rá, de megtettem. Vállalom. És imádom!
Mondjuk hordani még nem hordtam.
És állok előtte egy negyed órát, de végül ma sem veszem fel. Kinek? Úgyse látszik a kabát alatt, és úgyse érdekli a védőszemüveges, maszkos kasszás lányt.
Majd ha vége lesz ennek, akkor felveszem. Vagy este egy kicsit, csak egy órát, amikor éppen leinstasztoryzom a fejem a legújabb filterekkel. Had legyek csinos a világhálón.
Aztán nyilván nem leszek elég csinos, mert a sminket már nem lesz kedvem felkenni. (Meg amúgy se.)
 
Inkább a vacsorámat posztolom.
Írtam hozzá receptet is. De jó lenne, ha valaki nem csak szivecskézné, hanem meg is sütné. És írna nekem egy üzit, hogy: feldobtam a napját, mert ez egy bitangjó süti.
Ha elkészítenék tuti ez lenne, mert tényleg bitangjó.
 
Főznék még valamit, de nem tudunk megéhezni nagyon a széken és a kanapén ülve.
Karanténbajtársam is csak holnap fut majd. Vagy ha le van zárva a sziget akkor felülésezik, és akkor talán éhesebb lesz mint ma.
Szóval majd holnap főzök.
 
Most dolgozom is egy kicsit, de arról baromira nem lehet mit mondani. Kattog a klaviatúra. Részlegesen vagyok elégedett. Kevés az inger, kevés a harci feladat. Csak tudjuk le, és hagyjuk is a gondolkodást.
Nem inspirálnak már a falak, így nincs is min gondolkodni.
 
Nézzek inkább egy filmet, aztán egy részt valami megkezdett sorozatból (ami egyáltalán nem olyan jó mint a kis boszorkányos), aztán még egy fél film, meg egy kis könyv.
Beszélgetünk kicsit, de nem volt semmi. Nem szigorítanak, nem enyhítenek. És nem is megyünk sehova holnap. (Hiszen ugye ma volt bolt. Azt osszam be egy darabig. )
 
Sehovasemegyünk. Semmiselesz.
Ez egy napom. Erről írok. Erről a semmiről.
 
Nem kizárt, hogy előbb fogom elveszteni az eszem, mint a testi egészségemet. És ez rémesebb jövőkép, mint amit az elején beleláttam a pakliba.
 
Nem félelmetesebb most már az elménk játéka, mint maga a vírus, ami kint vár az utcán?
 
 

Kommentek