Örökké

Ízlelgetem ezt a szót, és első körben mindig reflexből ki is nevetem. Mi tarthat manapság örökké? Ebben az intenzíven változó világban illik óvatosan bánni a szavakkal. Vagy éppen ellenkezőleg? Lehet, hogy a hitem az örökkében az egyetlen létező út?

Ugyanaz a váll, ugyanaz az arc, ugyanaz az ágy. Addig, míg az útnak vége nincs, addig, míg létezünk.
Erőltetem az agyam, de nagyon furcsán hangzik.
 
Az elején még örülsz annak, hogy kimondjuk: együtt vagyunk. Később tervezni kezdesz, egyre merészebb távlatokban.
Sokan csak napokat, heteket tudnak ígérni. Meg legjobb esetben azt, hogy van szándék, hogy tart, tartson tovább, tartson ameddig... De meddig?
 
Külön pénz, külön gép, külön álom. Ha éppen összecseng sok dolog, és úgy beszélünk valamiről, hogy a miénk, az remek, de ha nem, hát akkor sincs nagy baj, mert majd meglátjuk.
Majd alakul.
 
Életem első hosszú kapcsolatánál sok-sok év kellett, hogy kiderüljön, alapból rosszul álltam hozzá, alapból működésképtelen volt, mert el sem tudtam képzelni az együtt megöregedést, a tíz év múlvát, vagy azt, ami annál is tovább van.
Gondoltam majd alakul.
 
Alakult. Vége lett és vissza se néztem.
 
Most ülök és arra gondolok, hogy persze osztozkodunk, hogy mi az enyém és mi a tied, de a fejemben nem az körvonalazódik ha valami probléma van, hogy hogyan lesz a szétválás, hanem az, hogy mi lesz a megoldás, hogyan lesz rendben, hogyan hozzuk helyre.
 
Benne vagyok. Két lábbal. És közben én én vagyok, ő meg ő, de arra építek, hogy bármi is jön, a mi maradni fog. Hogy ez egy biztonságos állandó ma és holnap is, meg azután is... Örökre.
Nyugodt vagyok, mert egy vita után nem akarok pakolni, és nem akarom, hogy pakoljon. Nyugodt vagyok, mert tudom, hogy akarom.
 
Biztos vagyok-e ebben az örökkében? Fenét! Esküdni mernék rá? Minek? Nem jöhet olyan hiba, ami mindent romba dönt? Dehogynem. De ebben élni, ettől félni nagy hiba lenne.
A szándékom a legerősebb kapaszkodóm.
Nem félek elhinni, hogy ez örökké tarthat, és nem félek leírni.
Akarom és csinálom, és a valós vagy valótlan kétségeken nem rágódom.
 
Ugyanaz a váll, ugyanaz az arc, ugyanaz az ágy.
Nem kínálhat semmi se többet, semmi se jobbat. Mert ezt minden hibájával együtt hozzám valónak érzem.
 
Kell, hogy az örökké legyen a terv. Az agy persze kombinál, ha hagyod, de nem kell figyelni rá. Érezni kell és hagyni, hogy ezzel a tervvel összhangban szülessen meg minden további döntés.
 
Lehet, hogy így lesz, lehet, hogy nem. De amint elhiszem, hogy vége lehet, teljesen máshogy működöm majd, akkor fél lábbal mindig kifelé lépek ha gond van.
 
Úgyhogy lehet akármilyen vicces, akármilyen giccses, akármilyen naiv gondolat, de én hiszek az örökkében, és ez a gondolat váltja majd valóra magát.
 
Vass Adrienn

Kommentek