Őrizd meg a nyugalmadat, és légy a jelenben!

Olyan hihetetlen az életben, hogy ha visszanézel, bármikor, akárhány éves is vagy, olyannak tűnik az egész, mintha nem is veled történt volna. Minél idősebb vagy, annál hihetetlenebbek a régmúlt történései, és annál jelentéktelenebbek is. Minél idősebb vagy, annál inkább szomjazod azt, hogy a sokat mondogatott jelenben legyél, mert annál nyilvánvalóbb, hogy a múlt az oda tartozik, ahová te már nem.

A jövő pedig... hát azt hagyjuk. Nem mintha nem befolyásolhatnánk a terveinkkel, a céljainkkal, törekvéseinkkel, de nem tudunk ott lenni, csak hinni, bízni, hogy az, amit szeretnénk létrejön. Így a jövő, az egy folyamatos elvárás, hozza-e azt, amit szeretnénk, hogy hozzon.
 
Vajon azért ilyen nehéz-e ebben a tér-idő által meghatározott életben kitartanunk és véghez vinnünk dolgokat, mert vannak olyan nem evilági részecskéink, melyek pontosan emlékeznek arra, hogy a valóságban a gondolatnak azonnali teremtő ereje van?
 
Ez egy lassú tér, lassabban megy a létrehozás és nagyon sok energia kell hozzá.
De ebben a lassú térben sokkal több lehetőségünk van elhajolni a felénk száguldó lövedékek elől, mint egy olyanban, ahol azonnal megvalósulnak a vágyaink, gondolataink. Mert nem csak létrehozni nehezebb, de pusztítani is.
Így aztán az tűnik a legoptimálisabbnak, ha a „most” minden pillanata értelmesen telik el. Tudatosan. Úgy hogy azzal dédelgeted a jelent, de teszel a jövőért is. Amivel foglalkozol, amibe energiát raksz, azt létre fogod hozni. Legyen az jó vagy rossz.
 
És ez néha baromi nehéz, Minden igyekezeted ellenére elkövetsz hibákat, megbántasz embereket, pedig nem akarsz. Van olyan, mindenkinek van olyan, hogy azt hiszi, nem bírja tovább, aztán valami mégis továbblendíti. Sokszor az is elég, hogy látod mások nehéz helyzetét és viszonyítasz.
 
Azzal azonban még nehezebbé teszed a saját életedet, ha azt figyeled, másoknak mennyivel könnyebb. Nincs ember, akinek ne lenne nehéz. Senki és semmi sem tudhatja, ki, milyen szenvedésen át közelítette meg azt a jelent, amiben most létezhet. Van, akinek valóban könnyebb, de ezért nem hibáztathatjuk, nem ő az oka a mi nehézségeinknek.
De egy biztos. Egy bizonyos életkor után egyre fontosabb az, hogy nyugalomban lehess, különben képtelenség még ebben a lelassult tér-időben is létrehozni bármit.
 
Minden és mindenki, aki a nyugalmad ellen tör arra kell, hogy sarkalljon, hogy kivond magad. Ha ezt teszed, akkor abba a nyugtalanító helyzetbe te már nem teszel energiát és így eltűnik az életedből. Ez néha veszteségekkel jár, emberekkel, akikkel esetleg nem beszélsz többet. Akinek mennie kell az életedből, azt el kell engedni, hogy az energiáidat ne arra fecséreld, hogy velük foglalkozol.
 
Az időszakos csend is sokszor elég, egy bizonyos idő után eltűnik a harag, a negatív érzés, hogy aztán újra egy építő kapcsolódás jöhessen létre.
 
A jelenben lévő nyugalmad a jövőd záloga. Ha saját magad vagy a nyugtalanságod oka, ugyanezt tudod csak tenni. Az idegeskedés, mások okolása a rosszkedvedért, megint csak egy felesleges időtöltés. Lehet, hogy csak egy döntés kérdése az egész. Egyszerűen nem hagyod az elmédet eluralkodni és kilépsz abból a rontó állapotból, mely egyre nehezebbé teszi az ittlétet.
 
Sokszor saját magunknak ártjuk a legtöbbet, pedig azt senki sem szeretné.
 
 
Próbáljuk elfogadni az életet úgy, hogy törekszünk a nyugalmunkra, a jövőbeli célunk megteremtésére, eltántoríthatatlanul.
Bármilyen hihetetlen, de ez így működik. Amint hagyod magad, elengeded a gyeplőt, és csak teszed a dolgod, nem próbálsz erőszakot tenni helyzeteken, de törekedsz kitartóan, olyan leszel, mint kés a vajnak.
 

Kommentek