Ő az enyém!

Úgy érzed, megfogtad az Isten lábát újdonsült szerelmeddel? Fejben már hallod a harangokat és magad előtt látod közös gyermekeiteket? De mi van akkor, ha a barátnőd ugyanígy érez párod iránt?
 

Henivel körülbelül öt éve voltunk nagyon jó barátnők. Egy kiránduláson találkoztunk, ahol egyből szimpatikusnak tartottam, miután 6 kilométer gyaloglás után elsőként rendelt egy kupica szilvát a rozoga pihenőhelynél. Ezek után rendszeresen összejártunk és bemutatott, megfogalmazása szerint "tutyi-mutyi" barátjának, Norbinak. Heni gyakran elmondta, hogy nem idilli a párkapcsolatuk és hogy egy olyan társra vágyik, aki férfi a javából. Norbi sármos pali volt, kedves és művelt, de hiányzott belőle a humor és a tűz. Legalábbis Heni számára.

Másfél évvel ezelőtt megismertem Dávidot. Szerelem volt a javából, az elején sülve-főve együtt voltunk, így gyakran jártunk össze négyesben Heniékkel. A fiúk gyakorlatilag ugyanabban a szakmában dolgoznak, így mindig akadt közös témájuk, ameddig én szó szerint ömlengtem Heninek Dávid jó tulajdonságairól. Pár hónap múlva, Heni karácsonyi vacsorára invitált bennünket. Barátném igazán kitett magáért, az én zserbóm úgy nézett ki az ő mesterkreációi mellett, mint egy óvodás gyurma dodzsemje. Körbeültük az asztalt és amíg Dávid, egyik kezében egy üveg jóféle borral, a másikban egy dugóhúzóval gesztikulálva beszélt családi hagyományaikról, elkaptam egy pillantást: egy szerelmes nő pillantását. És Heni nem Norbit nézte.

Hirtelen zavarba jöttem, mintha rajtakaptam volna valakit, amikor lop a boltból. Elfordítottam az arcom, de újra meg újra visszasandítottam Henire. Nem értettem az egészet. Nem volt bennem féltékenység, sem düh vagy harag, inkább csak furcsa volt rádöbbenni, hogy a barátnőm belezúgott a barátomba. Vacsora után, a kocsiban hazafelé elmerengtem - eddig igazából szinte semmi jelét nem adta mély érzelmeknek, sosem flörtölt Dáviddal, nem lépett át semmilyen határt. Visszagondolva, vannak momentumok, amiket fel tudok idézni és talán arról árulkodtak, hogy van valami a levegőben, de nem mernék mérget venni rá. Néha egy kicsit meglepően lelkes volt a Dávidról szóló sztorik hallatán, de ezt pusztán annak tudtam be, hogy biztosan nagyon örül a felhőtlen, nyálas boldogságunknak...

Nem mondtam senkinek semmit addig, amíg a sejtésem be nem igazolódik. Elterveztem, hogy a közeljövőben rengeteg közös programot szervezek majd négyünk számára és a legkülönbözőbb szituációkban figyelem majd Henit. Nem akartam senkitől sem tanácsot kérni az ügyben, egyrészt azért, mert lehet, hogy csak beképzeltem az egészet, másrészt viszont, ha igazam van, nem akartam, hogy bárki máshogy nézzen Henire, mint eddig. őszintén szólva, együtt éreztem a barátnőmmel. Kivétel nélkül, szinte minden nő tudja milyen a viszonzatlan szerelem: rövid, fájdalmas szakasz, éjszakánként marcangol, ha pedig foglalt az alany, a bűntudat is rendszeres látogató. Nem irigyeltem Henit, viszont mihamarabb meg kellett tudnom az igazat, mert a bennem rejlő feszültséget egyre nehezebben palástoltam, illetve egyszerűen zavartak a bizonytalan, ide-oda cikázó gondolatok.

Nos, egyáltalán nem úgy derült fény az igazságra, mint ahogyan azt elterveztem. Egyik nap, munka után, Henivel spontán összefutottam a közeli bevásárlóközpontban. Beültünk egy hamburgerre, és egy falat sültkrumpli meg egy korty kóla között kibukott belőlem a kérdés: „Szerelmes vagy a Dávidba?”

A reakció döbbenetes volt. Heni először prüszkölve felnevetett, de mivel az én arckifejezésem nem változott, egyhamar abbahagyta. Ezek után szemöldöke az égig szökött, szótlanul kikérve magának a kérdést. Majd letette a szendvicsét és nyelt egyet. Még mindig nem hangzott el egy szó sem. Heni rám nézett és végül megadóan annyit mondott: „Azt hiszem.”

Ezek után jó ideig nem találkoztam vele. Nem azért, mert megsértődtem vagy mert lett volna okom aggodalomra, egyszerűen csak kellemetlen volt. Nem tudtam, hogyan létezzünk egy légtérben ezek után, háttérben a hatalmas elefánttal. Továbbra sem meséltem a dologról senkinek, árulásnak éreztem volna - Heni pedig még mindig a barátnőm volt és az ember nem árulja el a barátait. Gondoltam várok egy kicsit, hadd teljen az idő az ominózus beszélgetés óta és valószínűleg Heni is így látta a legjobbnak, mert ő sem hívott.

...

Henivel egy év múlva találkoztunk újra, egy közös barátunk esküvőjén. Addigra mi Dáviddal már jegyben jártunk és gőzerővel az esküvőnket terveztük. Heni udvariasan üdvözölt minket, adott két puszit, majd két mondat után jó mulatást kívánt és leült asztalukhoz, Norbi mellé. Norbi boldogan integetett nekünk a távolból, mindeközben pedig mi is leültünk kártyáinkhoz. Miközben az örömapa beszédét ünnepelte a sokaság, én Henit néztem. Reméltem, hogy összeakad a tekintetünk, elmosolyodunk és biccent egyet, hogy lógjunk el a bárpulthoz. Heni azonban nagy ívben elkerülte a szemem, sőt még az asztalunk közelébe sem nézett. Szomorkásan tartotta boros poharát és fél mosollyal az arcán figyelte a főasztalt. Úgy tűnik, egy barátság nem mindig él túl mindent, és úgy tűnik, a viszonzatlan szerelem mégsem múlik olyan gyorsan.

Kommentek