Nyelvvizsgázz, csak úgy!

Van-e értelme ma nyelvvizsgázni, ha nem egy diplomához vagy a munkahelyhez kell, hanem csak úgy?

 

Ezt a kérdést tettem fel magamnak az utóbbi hetekben, szinte minden nap, miután egy barátnőm decemberben beadta a jelentkezését a februári felsőfokú angol nyelvvizsgára. Semmi oka nem volt rá, hogy ezt tegye: van már két középfokú nyelvvizsgája, egy diplomája és egy állása, ahol semmiféle plusz juttatás nem jár a nyelvvizsgákért. Tavaly év elején azonban azt érezte, ha nem gyakorolja valahogy a nyelvet élőben, hamar elkopik a tudás, hiába olvasgatja szorgosan az összes feminista magazint angolul, a Huffington Postot, a Guardiant, vagy hallgatja a BBC Learning English-t. Beszélni kell angolul, érte a felismerés.

Szóval egy ismerősön keresztül megismerkedett egy amerikai-magyar sráccal és megbeszélték, ő lesz a magántanára, gyakorol vele. Tekintettel barátném rettenetesen élvezhetetlen munkahelyi beosztására, nem volt rendszer a találkozóikban, hol délelőtt, hol este futottak össze, mikor hogy. De a heti, kétheti másfél óra azért megvolt.

Néhány hónap után eszébe jutott, mi lenne, ha kitűznének valamilyen célt, elvégre mindig minden tanár ezt nyomja, ezért megemlítette a srácnak, hogy „te figyelj, szerinted ne próbáljam meg a felsőfokot?”. Nem volt ellenére, bár amilyen laza srác, azt mondta, igazából bármilyen más célt is kitalálhatnának, de ha akarja, hát akkor lőjék be ezt.

Így jutott el az én drága barátosném februárban egy ECL C1-es komplex felsőfokú nyelvvizsgára – és tette le a vizsgát sikeresen.

Íme néhány ok, amiért nem bánta meg, a saját szavaival:

Mert terápia

„Ezek az alkalmak számomra hihetetlenül sokat adtak: komolyan, terápiás jelleggel bírt egy-egy angolozós találkozó a Farger kávézóban, vagy a Kino Caféban: laza beszélgetések, némi kis nyelvtan (ezt azért háttérbe szorítottuk, mivel az ECL inkább arra kíváncsi, hogyan kommunikálsz, hálisten). Akármilyen szar passzban is voltam, mindig elmentem a Josh-sal való találkozóra, mert kiégette, átmosta az agyam, minden gondom kint maradt a kávézókon kívül.”

 

Mert látható a cél, amiért küzdöttél

„Pont azért szerettem volna egy nyelvvizsgán mérni a tudásom, hogy legyen egy keret, egy eleje-vége, egy cél, és igen, egy darabka papír a kezemben, hogy büszke lehessek magamra. Irtóra irigylem néhány ismerősöm és barátom, akik például New Yorkban, vagy mondjuk Katalóniában élnek magyarként, és mivel nekem ez eddig még nem adatott meg (ki tudja, ami késik, nem múlik), és a munkahelyemen sem kell nyolc órában angolul dumálgatnom, hát nekem ez maradt, ez a mértékegység.”

Talán mégiscsak jó lesz majd valamire

Oké, nem kell már a papír, meg minek halmozzuk az okleveleket… no de mi van, ha egyszer csak szembe jön egy lehetőség, ahol történetesen pont jól hangzik a CV-dben, hogy szuper vagy egy adott nyelvből? „Sosem lehet tudni, mit tartogat a sors, és bár a legtöbb helyen tényleg arra kíváncsiak, hogyan beszélsz élesben, no de oda el is kell jutni, hogy behívjanak, nemdebár? És bár az oktatási rendszerünk kétség kívül egy rakás szar, az ECL például azért is jó, mert nemzetközi: ha úgy alakulna, hogy mégsem itthon küzdök tovább, hanem megyek, és megpróbálom máshol, akkor tudni fogják, mi is ez az oklevél.”

Versenyben maradsz

„Érdekes felismerés volt a nyelvvizsgán, hogy az átlagéletkor nagyjából 20 év volt. Amikor én ennyi idős voltam, többen hajtottunk a középfokra, de lám-lám, a világ felgyorsult, az már talán nem is elég, a fiatal srácok, csajok már többet tudnak, mint mi. A Lifelong learning lényege, hogy nem maradsz le, tartod a tempót, vagy még többet akarsz, és még jobb akarsz lenni valamiben. Ez isteni, ahogyan az is, ha mégsem papírszerzéssel töltöd az időd, hanem mondjuk utazással és élménygyűjtéssel, és így gyakorolod a nyelvet. Nos, az én vágyam, hogy e kettőt kombináljam ebben az évben, aztán meglátjuk, mire mentem a sok angolórával.”

K.R.

Kommentek