A nyár és az élet ránk nehezedő súlya

Márpedig a verőfényes nyár nem mindenkinek a csodás utazásról szól, nem mindenkinek a pihenésről, a megújulásról, a növekedésről, arról, amiről azt gondoljuk szólnia kellene. Van, akire úgy zuhan az élet súlya ilyenkor is, ahogy zuhant minap a nyakunkba a pusztító vihar.

Látjuk, nézzük a közösségi oldalakon a szerencsések posztjait, ki itt, ki ott, próbálunk nem irigységet táplálni, hisz annak tényleg semmi értelme, de az emberbe mégis belenyilall: "Hogy a francba lehet, hogy rajtam kívül mindenki vidám, mindenki gazdag, mindenkinek könnyű?"
Tudjuk, tudjuk, persze, hogy mindenki csak a „be positive” képeit szereti feltenni és nyilván nem a sarokban kucorodósat, mikor kisírt szemmel, széttárt kézzel fogadja az élet adta nehézségeket, és el sem hiszi, hogy kitisztulhat, megszépülhet, jól is alakulhat az élet egyszer csak.
Tudunk már mindent. El kell fogadni, meg el kell engedni, meg semmi sem véletlen, meg mindenből tanulni kell, meg meg kell bocsájtani, szeretni kell, jó energiát kapni és adni. De mi van akkor, mikor az emberen mégis, mindezek tudatában eluralkodik a félsz? Nyilván okkal, nem holmi paranoid elmével gyártott félsz, hanem a valós, nehéz élet.
 
Az is tiszta, hogy az élet maga a változás, hogy lehetetlen kimerevíteni egyetlen boldog időszakot, pillanatot, hisz az is csak egy kép lenne, amit nézhetünk. Igaz, annyiszor, amennyiszer akarjuk. Eszünkbe juthat, hogy mennyire áldott és könnyű volt az ott és akkor, emlékezhetünk mennyire hálásak voltunk ott és akkor azért, amiért átélhettük azt a szerencsés időszakot, és ez éltetheti a reményt. Mert ahogy nekünk akkor és ott jó volt az élet, másnak lehetséges, hogy nehéz időszaka volt, és ugyanolyan elkeseredetten nézte a mi jókedvünket, ahogy mi nézzük most másokét.
 
Az elfogadás, elengedés, boldogulás nem egy passzív folyamat. Nem úgy történik, hogy ülünk, ülünk a szobában, aztán egyszer csak hopp elengedtem, megoldottam, megbocsájtottam.
Hozzáteszem, mehetne így is, vannak olyanok, akiknek ez így megy, ők a megvilágosodottak, ők azok, akik megértették a tudatuk természetét, az elméjük működését, és piszok sokat tettek azért, hogy az ne az önpusztító fegyverük legyen, hanem a terveik kitalálója és a céljaikhoz vezető út idegenvezetője.
 
De mindenkivel előfordulhat, hogy olyan mély verembe esik (hiába tanulta, hiába valósította meg már adott helyzetben százszor is, hogy ne adja át magát a kétségbeesésnek), hogy egyszer csak túl soknak érzi a rázuhanó terheket.
És akkor végig gondolja, mégis mi a fenét lehet tenni?
Elengedni, elfogadni továbblépni. Ugyanis aki nem szeretne megbolondulni attól a ténytől, hogy nehéz helyzetben van, az kénytelen lesz mégiscsak ezeken az állomásokon megállni, és végig csinálni. Kénytelen lesz az agyával megérteni, hogy az adott helyzetből milyen kiutak vannak, kénytelen lesz elővenni az emlékeket, mikor volt jó, mert azért olyan nincs, hogy ne lett volna legalább egy pillanat, amire jó szívvel lehetne visszagondolni. És ezekből erőt merítve megemészteni azt, amin nem lehet változtatni. És lép valamerre.
 
Nagyon nehéz belátni, hogy valójában a saját elhatározásunkon múlik a legrosszabb helyzet kezelése is, hogy a segítő kezekért is ki kell nyúlni. Az a tapasztalatom, hogy sokkal szívesebben segít mindenki annak, akin látja, hogy küzd, küszködik, tesz és nem átadja magát a nihilnek.
 
 
Akiknek a boldogságát tanúzod, azok az örömöt szeretnék veled megosztani, azt, hogy az élet igenis ígér sok jót, hogy az nem kiváltság, ami téged boldoggá tesz, hanem a saját kitartásod és az elméd helyes kezelésének a következménye.
És a legfontosabb: Ne burkolózz be az egyedüllétbe, ne hagyd elidegeníteni magad, minden helyzetnek van legalább egy megoldása!
 

Kommentek