Nevezzük nevén a dolgokat!

Az emberek sokszor olyan furcsán viselkednek. Nem értem, hogy miért csodálkozik bárki, ha miniszoknyában és derékig érő dekoltázsban mozog, hogy a férfiak megnézik, sőt esetleg nem tetsző udvarlásba kezdenek...

 

Nem értem, ha valaki lop, miért csodálkozik, hogy tolvajnak nevezik.

Nem értem, ha egy férfi lenyúlja más nőjét, miért csodálkozik, ha kap egy nagy pofont.

Nem értem, ha egy nő kikezd a pasiddal, miért csodálkozik, hogy kurvának fogod nevezni és azt fogod gondolni róla, hogy egy aljas, alattomos kis riherongy.

Nem értem, ha valaki nem áll ki az állítólag szeretett embere mellett, miért csodálkozik, hogy gyávának és amorálisnak fogják tartani.

Nem értem, ha valaki a saját fészkébe piszkít, miért gondolja azt, hogy a vele együtt lakó mindig mosolyogva fogja takarítani a piszkát.

Nem értem, hogy az emberek miért nem tudják, hogy a tetteiknek következményük van, ha úgy tetszik áruk van.

Lehet azt gondolni, hogy ne ítélkezzünk, meg blablabla, de én még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne tette volna soha. Mert nyitottnak és elfogadónak lenni könnyű, amíg a kár nem a mi köreinket érinti. Persze a legjobb az lenne nyilván, ha eljutnánk oda, hogy minden egyes bosszantó vagy zavaró dologra egy behúnytszemű OM- mal tudnánk válaszolni, de ahhoz tényleg kitartó gyakorlás kell, nem megvalósíthatatlan, de azért majdnem.

De vajon mégis mi a legjobb megoldás, ha nem megy? Csendben maradni, tűrni, nem tudomást venni, vagy hagyni, hogy kibukjon az igazság?

Ahhoz, hogy nagyjából őszinte tudj lenni, nagy bátorság kell, mert nem tudod konfliktusok nélkül megúszni, nem leszel a legnépszerűbb ember. Vannak, akik a hátak mögött nagyonis véleménynyilvánítóak, de amikor színt kellene vallani, rettegnek, hogy milyen lesz a megítélésük. Rettegnek konfrontálódni, attól félve, hogy megbántják a másikat, és az így kiváltott harag majd rászáll, aminek következtében valamilyen vesztesége lesz.

Pedig a tisztelet jele, hogy őszinte próbálsz lenni a másikkal, mivel a titkok, sunyulások energiái ugyanúgy körbevesznek és mételyeznek mindenkit, és a végeredmény, hogy saját magadat sem fogod tudni tisztelni.

Az igazságainkat elnyomni már csak azért sem tanácsos, mert előbb – utóbb újra és újra fel fog bukkanni hasonló helyzet, mert nem oldottad meg, nem voltál vele őszinte. őszintének lenni egyfajta problémamegoldás is, mert megszabadítod a lelked egy tehertől, ami viszont azért csodálatos, mert előfordulhat, hogy megkíméled a tested egy betegségtől.

Hiába söpröd a szőnyeg alá, hiába nem veszel róla tudomást, az elnyomott igazság jó sokáig dörömböl az agyadban és a szívedben, ha nem nézel vele szembe kíméletlenül, utat keres, hogy elibéd kerüljön, akármi áron is. Akár egy betegség formájában, mikor kénytelen leszel elgondolkozni rajta.

Ha valaki bántóan viselkedik veled, ne hagyjad, hacsak nem vagy egy megvilágosult Buddha. Ha sérti valaki a köreidet bármilyen cselekedetével, annak ára van. A legkevesebb, hogy véleményt alkotsz róla, amit nem is rejtesz véka alá, hiszen a bennrekedt indulatok benned fognak bajt okozni.

Ha te viselkedtél valakivel sértőn, illik lehajtott fejjel, kellő tisztelettel bocsánatot kérni, mert a fájdalom, amit okoztál, lehet, hogy sokkal nagyobb, mint azt te gondolod.

Viszont megbocsájtani is tudni kell, egy egész életet a sérelmeidnek áldozni igazán felesleges történet lenne. Ahogy ma egy tanítómesteremtől hallottam: a bántást add vissza egy kisebb bántással, a szeretetet pedig egy nagyobb szeretettel. Így bővül a szeretet köre és így lehet véget vetnünk a bennünk dolgozó sérelmeknek.

Szabó Lilla

Kommentek