Nem voltam elég bátor

Talán akkor szembesültem először emberi mivoltom gyarlóságával, miután megismertem, megszerettem, majd cserbenhagytam őt.
Egyke vagyok. Igaz, ezt sokan nem hiszik el rólam, talán azért, mert túl közvetlen vagyok és túl empatikus. Valószínűleg csak csúnya prekoncepció ez is, hogy valaki, akinek nincs testvére, nem tanulhatja meg az alkalmazkodást, nem figyelhet oda másokra. Én meg mindig úgy éreztem, mentesítve rögtön magamat a sztereotípia alól, hogy mivel nekem nem kellett osztozkodnom senkivel, féltenem sem kellett úgy a javaimat, ergo önzetlenebb vagyok, mint testvérrel megáldott társaim.
 
Hittem ezt körülbelül tizenhat éves koromig. Aztán találkoztam vele, Julival, a vak lánnyal, és összedőlt a légvár, amit személyiségem hiteles fejlődéséről építgettem.
 
Gimnazisták voltunk, Juli felettem járt eggyel. Tudtunk egymásról a szavalókör megalakulása előtt is, én ismertem őt, mert kuriózum volt, ő ismert engem, mert extrovertált voltam, és a fél iskola ismert, ha nem az egész. Aztán én olyan másodikos lehettem, amikor elindítottuk a szavalókört és becsatlakozott ő és Krisztina, a barátnője. Krisztina az a tipikus igénytelen, de rendes lány volt. Rövid hajjal, ciki pulcsival, edzőcipővel. Én már régen szövetkabátban jártam és dohányoztam, Camus-t olvastam, és néha ellógtam tesi óráról, annyira vagánynak éreztem magam. Juli szép volt, bár csak sejteni lehetett arcának teljes képét, szemét eltakarta egy fekete szemüveg, amit állandóan hordania kellett. Gondolom, nem volt teljesen vak és bánthatta a szemét a fény, de sosem kérdeztem meg, hogy jól gondolom-e. Mindig úgy képzeltem, hogy a szemüveg alatt csillog a szeme. Láttam már vak embereket, tudtam, hogy hogyan néz ki a szemük, főleg azoknak, akik gyerekkoruk óta nem láttak. De Julinak annyira vibráló volt a személyisége, hogy nem tudtam szabályos, mosolygós arcára képzelni a mindig az eget kémlelő, kis nyílású, egymással bármilyen összhang nélkül létező szempárt.
 
Mindennek tudott örülni, mindig vidám volt, lelkes és tudatos. Hihetetlen energiák áradtak belőle. Nem akart több lenni, más lenni, mint aki volt, egyszerűen csak hiteles volt. A mai napig ezt keresem az emberekben, a hitelességet.  Vidám volt és annak is tűnt. Nem volt önfeledt, talán boldognak sem mondanám. Idős szüleit és a látását is hamar elvesztette, egész kicsi volt még, amikor kiderült, hogy daganat van mindkét szemén, sosem fog látni rendesen. Miután árva lett, felkerült Pestre, a Vakok Intézetébe, itt élt a gimi alatt is, míg én a biztonságot rejtő burokban, szüleim szeme fényeként a Károlyi kert mellett. Hosszú szőke haját kibontva hordta és egyáltalán nem volt arrogáns, ami, nem szép leírnom, de gyakran jellemzi a gyengénlátókat. Hogy a kiszolgáltatottság és a világ szépségeinek meg nem ismerése miért hozza ki az egyik emberből a frusztrációt, majd az agressziót, a másikat meg miért teszi az egyik legcsodálatosabb lénnyé, akit valaha volt szerencsém megismerni, azóta sem sikerült megfejtenem. 
 
Semmiképp nem elvárható, hogy bármilyen fogyatékossággal jó pofát tudjál vágni az élethez, azt hiszem, a túlélési ösztöne lehetett neki erősebb, és az érzelmi intelligenciája fejlettebb, hogy felül tudott kerekedni saját nyomorán, és meglátta foltokkal teli életének szépségeit. 
 
Nem szavalt kimagaslóan jól, de értette a verset, és mindig benne volt az a huncutság, ami miatt annyira jó volt vele egy társaságban lenni. Krisztina mindig ott volt mellette, segítette, támogatta, szinte észrevétlenül. Mindenki szerette Julit, de ő volt az egyedüli barátja, az egyedüli, akire számíthatott. 
 
Egyszer, egy délutáni próba után kettesben beszélgettünk, azt mondta nekem, hogy úgy örül, hogy jóban lettünk, mert nagyon szereti Krisztinát, de benne nincs élet, én meg pörgök és sugárzom. Zavarba jöttem, de jól esett az udvarlása. Egyedül mentem haza, rágyújtottam, és azon gondolkoztam, hogy mikorra és hova beszéljek meg vele egy találkozót. Fellelkesültem a gondolattól, hogy nekem bizony egy vak lány lesz a barátnőm! Másnap nem találkoztunk, az osztályomban töltöttem az időt, délután moziba mentünk, oda mégsem hívhattam, ugye… Nem baj, holnap próba, gondoltam, majd akkor megbeszélem vele. Minden a szokott módon zajlott, sokat nevettünk, eltörpültek saját hívságaim, lecsupaszítva szemléltem a többieket, Julival annyival egyszerűbbnek tűnt a tisztán látás. A próba végére megérkezett András, meglepetésből, és elmentünk a Platánba. Julit nem akartam odahívni, az ivós-cigizős énemet szégyelltem előtte. Ő olyan tiszta volt és ártatlan. 
 
Lassan észrevettem, hogy kényelmes kis életemben nem akarok helyet szorítani neki, mindig találtam kifogást, hogy miért nem hívom el sehova. Továbbra is beszélgettünk, ő nem kérdezgetett, nem követelődzött, ugyan mindig éreztem, mikor elköszöntünk, hogy várja, hátha ma, de aztán mosolyogva távozott Krisztinával. Talán majd holnap.
 
Moziba jártam, színházba, kocsmázni, színjátszó körbe, éltem világom. Aztán vége lett a próbáknak, eljött az előadás napja, minden jól sikerült, elmentünk leöblíteni -mértékkel- az izgalmakat, Juli nem jött, megfájdult talán a feje, Krisztina hazakísérte.
Néztem a távozó furcsa párt, a vak lányt, aki jóval többet látott a világból, mint kísérője, aki vakon követte mindenhova. Többet ittam aznap este a kelleténél. 
 
A suliban egy idő után elkerültem ha megláttam, vagy nem köszöntem rá ha összefutottunk. Visszaállt minden a megszokott és könnyen feldolgozható, nehéz gyereksorsoktól mentes kerékvágásba. Időmet a látó, de gyakran semmitmondó barátaimmal töltöttem, akikkel mehettem moziba, koncertre, kiállításokra.
 
Juliról pár évig nem hallottam a gimi befejezése után, a nagy hír az volt, hogy szerepelt egy filmben, egy ideig sokat lehetett látni a tévében, olvasni róla különböző újságokban. Tragédiákkal tarkított élete felett lebegő bája mindenkit elvarázsolt. 
Úgy tudom, már férjnél volt, amikor meghalt. Még messze nem volt harminc, amikor kiújult a rák, ami a vakságát okozta, de ezúttal nem elégedett meg annyival, hogy megnyomorítsa a testét, már ő kellett neki, teljes valójában.
Elment, s vele elhagyott engem annak az illúziója is: Hogy a halálod olyan, mint az életed, hogy ha hiszel és pozitív vagy, akkor kijátszhatod a sorsod.
 
Én itt maradtam, életben maradtam, egyelőre jól vagyok. Családom van, munkám is, barátaim, akik így, hogy minden rendben van velem, mellettem vannak. De azt hiszem, soha nem fogom megbocsájtani magamnak, hogy nem voltam elég bátor, elég vagány ahhoz, hogy felvállaljam az ő barátságát.   
 
Gönczy Andrea

Kommentek