Ne sírj! Nekem sokkal rosszabb!

Nekem nem jobb attól, hogy neked is rossz, és nem is fáj tőle kevésbé. Még akkor sem, ha belátom, hogy kettőnk közül neked a nehezebb. Az én problémám számomra éppoly súlyos, hogy vígan szenvedni tudjak vele.

 

Tisztes távolságban foglaltunk helyet egymástól az utolsó felhördülés után. Két értetlenkedő mondat között nyeltem egy adag könnyet is. Tudtam, hogy feleslegesen sírnám el magam ezen a ponton. Semmit nem oldana meg és senkinek nem lenne jobb tőle.

Majd sírok, ha elmegy, mert úgyis percek kérdése és itt hagy...

Bocsánatot kellene kérnie még ezerszer és neki kellene az én fejemet simogatnia, - mint ahogy én tettem az övével még percekkel ezelőtt - de tudom, hogy erre esély sincs. Nem azért, mert nem ért meg, nem azért, mert nem szeretné, hogy minden rendben legyen, hanem mert neki is fáj, és ő is a saját fájdalmát érzi most mindennél erősebben.

Szeretem benne, hogy nem kertel, hogy kozmetikázatlanul vágja az arcomba az igazságot, de most mégis meglep, hogy ezen a ponton sem képes együtt érezni velem:

„Tudod mit gondolok? Hogy nekem akkor is sokkal nehezebb!”

Sokáig visszhangzik a fejemben ez a mondat, miközben egymás után gyújtom meg a cigarettákat és húzom le a maradék savanyú bort.

„Neki nehezebb!”

Mert neki most tényleg sok a dolga, mert őt szinte senki nem érti, mert neki kell megoldania, mert... Persze, ha innen nézzük, én csak ülök és tehetetlenül szenvedek. Az sokkal könnyebb.

Dehogy könnyebb!

Annak, akinek iszonyatosan fáj a feje, sokkal könnyebb, mint annak, akinek fáj a feje és ráadásul múlt héten meghalt a kutyája.

Annak, akinek csak a szíve fáj, nyilván sokkal egyszerűbb, mint annak, akinek nincs hol álomra hajtania a fejét.

Te mindig végiggondolod amikor panaszra nyitod a szádat, hogy mennyire szerencsés helyzetben vagy? Hogy nálad mennyivel többen vannak nehezebb körülmények között?

Sose sírjunk, mert mindig lehet rosszabb? Örüljünk, hogy élünk és kész?

Milyen sok mosolygós szegény, nyomorult, beteg, megbántott ember szaladgálhatna az utcán, ha tartanánk magunkat ehhez a rendkívül okos elmélethez...

Csak sajnos, amikor a héten harmadjára hasít bele a koponyádba a lüktető fájdalom, amikor újra hallani véled darabokra hullani szíved nehezen összetákolt darabkáit, nem tudsz mosolyogni, nem tudsz hálás lenni, nem tudsz okosabb lenni az érzésnél és magadnál. Olyankor csak egyszerűen nehéz neked, mint bárki másnak. Talán ugyanolyan nehéz, mint annak, akinek nehezebb.

Aztán persze reggel majd örülök a meleg kávénak is én... mielőtt tovább szenvedek.

Vass Adrienn

Kommentek