Ne aggódj, rossz most mindenkinek!

Nem aggódj, vannak ilyen időszakok. Lehet a csillagok állása, kozmikus elrendezés, vagy a korszakunk egyetemes folyása, de most mindenkinek nehéz.

Kevés emberrel találkozom, aki ne panaszkodna (jó, tudom, a magyar ember amúgy is szereti nyalogatni a sebeit), de más-más szinteken ugyan, mégis mindenhonnan az az információ kerül elő, hogy nehéz az élet.
Nem csak egyszerűen problémásabb, hanem kifejezetten sűrű, olyannyira, hogy a legtöbb ismerősöm, barátom szinte napról napra löki át magát anélkül, hogy látná a fényt az alagút végén.
 
Valahogy mindenki elszigetelődve szenved, valahogy úgy, mintha egyedül élne egy lakatlan szigeten, ahol senkinek és semminek nem lehetne elmondani, mennyire nagy most a súly, amit cipelnünk kell.
 
 
De miért tesszük ezt magunkkal? Miért olyan kínos, mikor az ember bajban van? Hogy lehet, hogy csak a vidám és boldog percek publikálása a fontos, mintha az élet egy álomnyaralás lenne, ahol mindig jókat esznek, szép helyeken járnak csodás ruhákban azok a szerencsés kiválasztottak, akik nem mi vagyunk.
Lehet, hogy szeretjük ezt az állapotot? Viszont, ha nem, akkor miért nem a megoldáson törjük a fejünket?
 
 
Én a minap meghallgattam egy néni, sosem találkoztam vele előtte. A hajóállomáson lévő információkat szerette volna elolvasni, de mivel nem volt nála a szemüvege, nem tudta. Megfejtettem neki, hogy szombat kivételéve itt bizony hiába vár bármilyen hajót és mivel hétfő van, hát talán el kell engedni ezt a tervet. Szóba elegyedtünk. Vidáman mesélte, hogy azért jött Szentendrére, mert itt vacsorázott utoljára étteremben a férjével negyven éve, aki pont most halt meg, Isten nyugosztalja. Úgyhogy most szeretné feleleveníteni, mennyire jó volt neki negyven éve. Végig járja az összes helyet, ami örömmel töltötte el valaha, mert annak, hogy a szobában kuksolva szenvedjen, semmi értelmét nem látja. Pedig nehéz, nagyon sokszor mást sem csinálna, mint simogatná az elhunyt ruháit, zokogna a kis székében, de azzal csak magát sajnálná úgyis, nem az urát. Úgyhogy ő most újra ünnepel vele és a szeretetét erősíti, mert hiszi, csak így érdemes. Azt mondta, néha olyan, mintha kézen fogva sétálnának így együtt.
 
 
Mindannyian tudjuk, vannak olyan kritikus időszakok, mikor több idő kell, mikor az élet inkább egy óriási teher és a halál megváltást ígér csak. És mégis, minden ilyen időszakban van valaki vagy valami, aki vagy ami miatt tovább kell mozognunk, még ha tetszhalottként is, mert tudnunk kell, hogy van tovább.
Ám ha letelt az idő, fel kell állni és elindulni és hinni.
 
És nem kritizálni a másikat, lekicsinyelve az ő problémáit, mert hiába hasonlítgatjuk a másikét a miénkhez, mindenkinek akkora súly jut, amekkorát el bír cipelni.
És igen, vannak ezek az időszakok, mikor mindenki majdnem beledöglik, mikor a körülöttünk lévő világ, mintha a feje tetejére állt volna, mikor a hírek nem segítenek, hanem még mélyebbre tolnak.
 
Hát ez most ilyen. És talán az sem véletlen, hogy így év vége felé a befelé fordulás időszaka elé nézünk, a hétköznapok igazi hétköznapokká válnak, minden mérhetővé, vaskossá és tömörré válik, lelassul.
Ha nem szeretnénk belefulladni az örvénybe hát ne kapálózzunk ellene, hanem szép lassú úszással próbáljunk kifelé tempózni, elfogadva az erejét.
 
Talán a néni csinálja jól. Talán te...

Kommentek