Mindenki úgy anya, ahogy tud

Mi nők, azzal töltjük életünket, hogy egymással rivalizálunk. Ha nem is állandó, nyílt versengésről van szó, akkor is zajlik a folytonos összehasonlítás és ez nem változik akkor sem, ha egy nő megtapasztalja az anyaságot.

A cikk címadó mondata édesanyám szájából hangzott el, amikor a minap megosztottam vele aggodalmamat afelől, hogy míg a legtöbb anya ismerősöm minimum két évig otthon van a gyerekkel, addig én valójában abba sem hagytam a munkát. Ebből kifolyólag természetesen időnként megingok elhatározásom megalapozottságában, miszerint csecsemő gyermekem pusztán alkalmazkodóbb lesz attól, hogy magammal viszem meetingekre és ha esetleg vannak olyan napok, amikor nem minden alakul a legideálisabban.

Bizony, gyakran megesik, hogy a pici lányomat napközbeni alvása a kocsiban éri, nem pedig a kiságyában, vagy hogy az egyik belvárosi bisztró felszolgálóját kérem meg arra, hogy forraljon vizet a tápszerhez (és lehetőleg hűtse is le), vagy hogy kenguruval rohanok át a városon, hogy odaérjek a nagyon fontos ügyféllel való, nagyon fontos megbeszélésre, vagy hogy etetés közben munkával kapcsolatos videót nézek a neten, vagy hogy kénytelen vagyok olyan helyeken tisztába tenni, ami egyértelműen nem a pelenkázás nemes célját szolgálja.

Ez utóbbi miatt speciel nem teljesen magamat hibáztatom, mert az elmúlt öt hónapban totálisan megbizonyosodtam arról, hogy országunk sajnos még nem készült fel a kisbabás anyukák városszerte való jelenlétére - minimális az olyan kávézók száma, ahol a női mosdóban pelenkázó is kapott helyet, a kórházakban és SZTK-ban fellelhető publikus pelenkázókról a folyosón ne is beszéljünk, a bevásárlóközpontok „babaszobáinak” minősége szintén csak felhúz (most tényleg, miből állna betenni egy kényelmes fotelt és néhány újságot, hogy a szoptatás még gördülékenyebben menjen, ne pedig a falnak dőlve óvjuk gyermekünket a kosztól és klórtól?), illetve az olyan helyek alkalmazottai, ahol egy állampolgár kötelezően tesz látogatást bizonyos időközönként (posta, okmányiroda, bank, stb.), elkerekedett, kérdő bociszemekkel néznek rám, amikor fel merem tenni a kérdést, hogy esetleg tisztába tehetném-e valahol a kakis pelus miatt ordító, amúgy nagyon édes porontyomat. Ennyit erről, elnézést a hosszas jegyzetért.

Az anyukámmal folytatott ominózus beszélgetés alatt olyan kétségeket is megosztottam vele, mint a bölcsőde pro és kontrái, a dolgozó anyák szeretetképességei, a gyerekkel töltött csökkentett idő minősége, vagy éppen azt, hogy vajon önző ember, sőt rossz anya vagyok-e amiatt, hogy nem tudok lemondani a munkámról?

Olyan hús-vér példákkal támasztottam alá félelmeimet, mint a sógornőm, aki lassan négy éve van otthon az én drága, két vagány és belevaló unokaöcsémmel, imád anya lenni - gyermekeiből sugárzik a szeretet és több versikét, népdalt ismernek már most, mint én 25 évesen. Vagy ott van a szomszédunk, aki négy gyermek boldog édesanyja és rendszeresen lát el a legpraktikusabb tanácsokkal a mellétáplálásról, ad kölcsön fejőgépet és árulja el a mozgásfejlesztés apró trükkjeit - garantált profi, hiszen a legkisebb fia már négy hónaposan átfordult, nyolc hónaposan pedig már felállt. Vagy ott van egy másik barátnőm, aki lazán, önzetlenül állapodott meg férjével abban, hogy családon belül csak egyikük építhet karriert - míg párja rengeteget dolgozik, addig ő önfeledten hordja srácait a legkülönbözőbb foglalkozásokra, táborokba, rendez hercegnős teadélutánokat és utazza be gyermekeivel Európát.

Kénytelen voltam belátni hallgatóságomnak, hogy a legtöbb anya megragadja a két éves eltáv minden lehetőségét és láthatóan kiteljesednek abban, hogy napi 24 órát tölthetnek csemetéjükkel. Akkor hát nyilvánvalóan én vagyok defektes, amiért nem tudom abbahagyni a munkám és alakítom át teljes mértékben az életem a megfelelő nevelés érdekében!?

Azt hiszem, édesanyám ezen a ponton elégelte meg pillanatnyi sápítozásomat, húzta arrébb a leveses fazekat a tűzhelyről és nézett mélyen a szemembe:

„Rebeka, te nagyon jó édesanya vagy, hidd el, szólnék, ha nem így lenne. Nincs olyan, hogy tökéletes családi életforma, mert szülőnek lenni mindenképpen kihívás. Minden nő úgy anya, ahogy tud.”

Ez a három mondat helyretett és megnyugtatott. Mindig is az egyszerű bölcsességek voltak rám a legnagyobb hatással és szerencsémre, családom tagjai gyakran jók abban, hogy tőmondatokban fogalmazzák meg a legnagyobb igazságokat.

Valószínűleg egy anya sem százszázalékosan biztos abban, amit csinál, viszont a cél jó esetben mindig közös: a lehető legjobbat szeretnénk gyermekünknek. A prioritások nem feltétlenül változnak meg, mindössze a sorrendet variáljuk át. Talán ameddig fontosabb lesz számomra, hogy jól megbüfiztessem a lányomat és csak azután lépjek be a megbeszélés színhelyére, akkor nincs túl nagy gond.

Be kellett látnom, hogy én így érzem magam teljesnek, ha a komplett csomagot bitorolhatom: gyerek, otthon és karrier. Így érzem úgy, hogy jó anya tudok lenni, de egy percig nem ítélem el, sőt irigylem azokat a nőket, akik hatalmas áldozatokat tudnak hozni gyermekeikért, mindezt ráadásul a legnagyobb békességben. Mindenki úgy csinálja, ahogy a legjobbnak gondolja és már csak azt remélem, hogy amikor majd az én lányom jajveszékel nekem kétségeiről, akkor ugyanilyen nemes egyszerűséggel tudom majd megnyugtatni - akkor azt érezném, jól végeztem dolgomat.

K.R.

Kommentek