Miért rohanunk?

Na igen, már aki rohan. Én a rohanók közé tartozom még mindig. És most már rájöttem, hogy nem azért, mert lassú lennék, vagy mert egy 7 éves gyerekkel közlekedek, aki a rollert részesíti előnyben, hanem mert annyira, de annyira teletömöm, zsúfolom a naptáram, a napom, a heteim, az éveim, ami még egy boldog párkapcsolatban élő, két szülős családnak is sok lenne, úgy, hogy maximálisan számíthatsz a másik feledre.

Talán ezért van az, hogy minden egyes reggel sietni kell, nyúzottak és ingerültek vagyunk? Hogy tapossuk egymást a villamoson, hogy ledudáljuk még az előttünk lévő haját is, még ha nem is a másik tehet róla, hogy áll a sor?
 
Ennyire sok bolond, buta, degenerált ember élne ebben a városban, akik rosszul mérik fel nap, mint nap az idő fogalmát és minden tapasztalat ellenére csak zsúfolják és tolják bele a programokat a kalendáriumba? Lassan azt kell, hogy gondoljam igaz ez a feltevés, és én az élen állva vezetem ezt a bamba-bolond társaságot.
 
Hol normális az, hogy reggel hat órától nincs megállás egészen este tíz óráig? Itt biztosan valami, valaki rosszul működik. És az esti időpontban sem a pihenés veszi kezdetét, hanem a pletykarovat olvasás, vagy egy ősrégi e-mail megválaszolása, vagy a másnapi recept kiböngészése, jobb esetben egy szállásfoglalás egy wellness hétvégére. Ami, persze egy percre sem old meg semmit. Maximum ideig-óráig. Ez az igazság.
 
Akkor mégis, hogy lehet az, hogy ennek tudatában képesek vagyunk úgy élni, hogy hagyjuk elmúlni az időt felettünk, vagy, hogy elmenjen az élet minden szépségével mellettünk? Hogyan? Csakis idióták hada lehet az a lakosság, ami ezt a luxust megengedi magának! Szerintem sokan mások is úgy kelhetnek fel reggelente, hogy nem értik, mi ez a nagy sietség? De aztán könnyű benne maradni a már bevált, megszokott helyzetben, nem megválaszolni a felbukkanó kínos kérdést. Egyszerűbb automatikusan megnyomni a kávéfőző gombját, vagy megnyitni a csapot a fogmosáshoz. Aztán ezek a kérdések égetővé válnak egy gyerek megszületésével, mert az idő jelentősége igazán felértékelődik. A hasznos, az igazán jól, együtt, boldogan eltöltött időé… Aki ezek után is homokba dugja a fejét, vagy beteg lesz, vagy nem tud a tükörbe nézni, vagy a családja látja kárát, az ő hiányának. Ahogyan eltűnik a munkájában, a görcseiben, a félelmeiben.
 
Mégis hogyan lehet így példát, jó példát mutatni? Egy felnövekvő generációnak? A jó -  és itt most értsük idézőjelben a jót - már nem is elég, inkább teljes, vagy egészként írnám le azt az állapotot, amikor minden ELÉG, és úgy jó, ahogy van! Van ilyen állapotunk, vagy csak a wellness hétvégén, a jacuzziban vagyunk erre képesek? Tudjuk ezt érezni a Margit híd közepén a kivilágított Budapestet bámulva? Ahogy elmerengünk azon, milyen csodálatosan szép és maradandó dolgokra is képesek voltunk egyszer és lehetünk, lehetnénk , ma is! Olyan könnyű a munka, a pénz, az állás, az elvárások, a körülmények, és még a család keretei közé/mögé is elbújni és várni a jobbat. De könnyű esztelenül rohanni előre a buszon is, mert akkor ideálisabb helyen szállunk le, és mert akkor a nagy sietségben megint elfelejthetjük a bennünk motoszkáló kérdést: miért is? Pedig az igazság az, hogy már rég leszálltunk, a legideálisabb helyen. Pont ott vagyunk, ahol lennünk kell.
 
Most már csak az a kérdés élvezzük-e az ittlétünket és nem csak hagyjuk, hogy múljon az idő, hanem teszünk érte, hogy teljen. Tele élménnyel, szeretettel, bátorsággal, félelemmel, csalódással, de őszintén végig, és elégedetten többé-kevésbé, kicsit lassítva a tempót napról napra.
 
Rita

Kommentek