Mesebeli otthon

Kezdetben egy lakás volt, ami az enyém lett. Aztán egyre jobban kezdett hasonlítani rám és mostanra a váram, a menedékem, a részem, a társam. Nem csak kettőnkön múlt, kellett hozzá sok együtt töltött nap és sok kedves vendég.

 

Szeretem ezt a lakást, mióta először megláttam. Mióta először átléptem a küszöböt és az akkor még kaotikusan berendezett terekben, a világ legjobb ingatlanügynökével elkezdtem lefesteni a jövőt. Azonnal éreztem, hogy passzolok bele és hogy miután az enyém lesz, egészen más arcát mutatja majd.

Az enyém lett és beköltöztem. Sok mindent megtartottam az itt felejtett dolgokból és hoztam saját kacatokat is bőven. Kijelöltem a szobák funkcióit, választottam színt a falra, feldobáltam pár képet és máris imádtam itt lenni.

Ahogy teltek a hónapok, egyre többször találtam rést a pajzson, mindig feltűnt valami hiány, amit azonnal orvosolni kellett. Egyszer egy új függöny beszerzése, máskor egy új takaró elhelyezése vált elengedhetetlenül fontossá. Gyertyák az esti semmittevéshez, képek barátokról és emlékek nagy kalandokról. Míg egy ideig a legtöbb dolgot a fiókban rejtegettem (fogalmam sincs miért) most egyre több apróság került ki az asztalra, a szekrényre, a polcra. Kezdtem elhinni, hogy minden helyiséget én lakok, hogy azt teszek és oda, ahova csak akarok. Egyre több részemet adtam hozzá és egyre jobban hasonlított már rám.

Valami azonban végig hiányzott...

Először eljárni kezdetem otthonról, később azonban rájöttem, hogy befelé kell hívni az embereket, mert az élet hiányzik még a falak közül. Beszélgetések, borozások, zene.

És tényleg! Amint a kisszoba raktárból buliszobává alakult át, még színesebb, még izgalmasabb, még barátságosabb napok jöttek.

Hiába találta teli egy pohár vörösbor a falat, hiába takaríthattam két napig egy-egy megmozdulás után, hiába szellőzött a következő hétvégéig feleslegesen, mindig egy kicsit szebb és teljesebb lett minden a romok után.

De valami még mindig hiányzott...

Az étkezőasztal például soha nem teljesítette be funkcióját rendesen. Volt, hogy hónapokig egy asztalterítő alatt bujkált, volt, hogy pakoltam rá eztazt (amiről villámgyorsan meg is feledkeztem), és volt, hogy próbáltam melléerőltetni magam egy étkezés vagy egy cikk erejéig, de mindig gyors kudarcot vallottam.

Aztán hirtelen lett kinek főzni, valaki leült mellé dolgozni és egy átlag kedden arra eszméltem, hogy használatban van. Kipakoltam rá a vitaminokat, meg a sószórót, meg olyan apróságokat, amiket magam miatt talán nem erőltettem volna, pedig sokkal szebb most így, egy gyümölcstállal a közepén.

Aztán mostanában már, amikor az a valaki nincs itt, akkor is odakuporodom mellé, mert emlékeket, érzéseket társítok hozzá, mert már ott is jó lenni, az a rész is be lett lakva.

Az első perctől kedves volt nekem ez a lakás, az első éjszakám is nyugodtan telt benne és semmi külső körülmény nem zavarta meg a viszonyunkat. Lehetne néha máshol, lehetnének mások a szomszédok, nézhetne másfelé az ablak, de a falaknak, a tereknek nem kellene változniuk. Szépen rám van szabva, nekem lett kitalálva.

Mesebeli otthont mégsem tudtam volna csinálni belőle egyedül (és talán még most is csak haladunk afelé, hogy nyugodt szívvel mondhassam rá ezt, de az irányunk nagyszerű).

Attól lesz igazi otthonom, hogy megtelik történettel, nevetéssel, sírással, öleléssel. Hogy számomra fontos emberek költöznek hosszabb-rövidebb időre bele. Hogy használjuk minden szegletét. Hogy nem féltem annyira, hogy ne éljek benne úgy, ahogy jólesik, hogy ne hagyjam másnak is, hogy kedve szerint használja, alakítsa.

Piszkold össze, díszítsd fel! Hívj bele barátokat és alapíts benne családot! Használd és szeresd a lakásodat, hogy otthon váljék belőle!

Enn

Kommentek