Menthetetlen lelkek

Vannak helyrehozhatatlan emberek. Megpróbálhatsz leszokni a dohányzásról, megpróbálhatsz nem üvölteni egy buszon, ha éppen akkor jön rád a vágy, és ezek a dolgok sikerülhetnek is... de nem tépheted ki a személyiséged buggyant részét, és nem lehetsz normális, bármennyire is akarod. Van, amivel csak meg kell tanulni együtt élni.

 

Valahol, legbelül azért tényleg elhittem, hogy valami változni fog bennem. Ki nem mondtam volna soha, de igazából hittem benne.

Először alsós, kisiskolásként vázoltam fel gyermektelen, egyedülálló, furcsa gondolatokkal megtűzdelt életemet, majd ahogy nőttem, egyre különbözőbb embereknek voltam kénytelen kifejteni. Nem bírtam hallgatni, hogy úgy beszélnek rólam, mint aki egyszer majd biztosan jó útra tér, így aztán védekeztem.

„Nem, engem soha, senki nem fog asszonykámnak hívni, és nem, köszönöm, nem lesz gyerek sem. Macska talán, meg remélem valami munka, és a város. De harmincévesen is úgy bámulok néha majd órákon át, hogy közben a gondolataim elmondhatatlanul kuszák lesznek.”

Kinevettek, és minduntalan azzal jöttek, hogy még gyerek vagyok (képesek voltak ezt akár húsz évesen is érvként az arcomba vágni), majd megváltozom. Hát nem így lett.

Persze van, akivel a mai napig nem tudom megértetni, hogy én bizony már nagy valószínűséggel így maradok, és egy-egy percre magam is elbizonytalanodom. Biztos, hogy nem lennék képes úgy élni, úgy viselkedni, úgy vágyakozni mint mások?

Aztán az az egy perc elillan, és tudom a választ: Nem!

„Találj valami új hobbit! Keress új barátokat! Nyiss, utazz, változz!”

A külvilág tele van tanácsadókkal. Hiszen amikor néha látják rajtam a gyengeséget, azt a mélabút ami szerves részem, segíteni akarnak és úgy hiszik, hogy jobban értenek saját magamnál.

Ki kell hogy ábrándítsak mindenkit. Azokat is, akik a nehezen megértettek, és azokat is, akik azt hiszik, hogy a hibák helyrehozhatóak.

Nem képes mindenki normálisan élni!

Az igazi őrülteket, a toronyból leugrani készülőket és az összevissza fecsegőket bezzeg el tudják fogadni. Megértik, hogy ők bolondok, és alapos kézmosás után sorsukra is hagyják őket. Azokat azonban, akik a legtöbb helyzetben azért be tudják nyomorítani magukat az elfogadott keretek közé, soha nem dolgozzák fel igazán.

Azt hiszik, hogy csak nem próbálkozunk eléggé. Ha tegnap ment, és ha ennyire meg tudtad erőltetni a lelked, menne az jobban is, ma is. Ha egy hétig tudtál nő lenni, csirkepaprikást is tudsz majd minden vasárnap főzni a férjecskédnek, és egy vékony fallal körülvett íróasztalnál is elüldögélhetnél naphosszat.

Majd futsz, majd elmész egy tánctanfolyamra, egy rapid randira, egy rendes állásba és helyrejössz. Helyrejön a fejed és a lelked.

Nem értik. Azt hiszik a „furcsa”, meg a „más” csak jópofa jelzők. „őrült vagyok, bolond vagyok, más vagyok!” Olyan vicces, olyan menő, olyan lázadó dolog ezt kiabálni, de hiába verik a mellüket, ezek csak szavak, és fogalmuk sincs arról milyen az, ha valami nincs teljesen rendben odabenn... És jobb is ez így.

Van amit, van akit nem lehet rendbe hozni. A reményteli egy perceket leszámítva jobb ezzel tisztában lenni.

Ez az élet már így ér véget, a furcsaság minden áldásával és átkával együtt.

Nem akarok megpróbálni jobban lenni, mert nem tudok jobban lenni. Ez nem egy apró hiba, ez nem egy javítható bökkenő. És más sem tud segíteni, és máshogy sem lehet segíteni.

Léteznek elcseszett felnőtt lelkek, higgyétek el! És ne higgyétek, hogy ezen változtatni kell, vagy hogy kezelhető a dolog. Csak élni kell tovább, amennyire lehet.

És némi, halvány reménysugár azért mindig ott pislákol, hogy egyszer majd, egy hasonlóan elcseszett ül veled szemben és megérti, tényleg megérti ezt. És akkor egy pici időre talán még csend is lesz a fejedben, és megterítesz egy vasárnapi ebédhez.

Zs.

Kommentek