Megállíthatatlan röhögés

Mert bizony a nevetés a szakemberek szerint ugyanolyan oldás, mint a sírás. Ez egész biztosan így kell hogy legyen, mert engem egy kiadós kis röhögőgörcs mindig, kizárólag a legeslegkellemetlenebb helyzetekben kap el.

 

Tipikusan efféle gyerekkori élményeim tarkították az összes évnyitót és évzárót, amit viszont rendre mindenki félreértett, mivel sajnálatos módon a tanárok humorérzéke nem volt akkoriban a toppon. Ezért aztán a nap végére már csak a sírás maradt, mit stresszoldó funkció, főleg mikor az igazgatói intőmmel kellett hazatérnem, mivel illetlenül viselkedtem.

Egyébként iskolai röhögőgörcseim másik káros következménye az volt, hogy rendre bepisiltem. Nem tudom miért, de utáltam WC-re menni, úgy éreztem, kimaradok valami fontosból azon rövid idő alatt. Úgyhogy húztam, halasztottam, aztán egy röhögés, és a visszatarthatatlan szégyenfolt. Sosem felejtem el drága Dóra nénit, aki volt annyira kedves, hogy az osztály előtt mindig elmeséltesse velem, mikor, hogyan és miért pisiltem be.

Vannak bizonyos ismérvei a röhögőgörcsnek, melyek külön-külön is megállják a helyüket, de simán együtt is működhetnek, hogy egyre lehetetlenebb helyzetbe kerüljél.

Az alap: minél jobban próbálod visszatartani, annál esélytelenebb. Az elfojtás sajnos csak olaj a tűzre, talán a legjobb módszer, ha el akarod kerülni a kitörést, hogy gyorsan valami semlegesre gondolsz. Mondjuk az égre, egy mezőre, ahogy sétálsz, a kukádra vagy a tiszavirágok párzására.

Az is biztos, hogy a legkellemetlenebb helyzetekben tör rád, mikor aztán tényleg semmi alapja nem kellene, hogy legyen, pont inkább az ellenkezője lenne várható, de valamin kipattan, és ha elszabadul, tuti hogy nem szabadulsz.

Nekem az egyik legkínosabb ilyen esetem az volt, amikor az egyik apósom temetésénél (ez ugye feltételezi, hogy több férjem is volt), az első sorban ültünk a férjemmel. A Szentmisét hallgattuk épp, mely a halott tiszteletére kéretett. A pap, egyem meg a szívét, olyan mókás külsejű volt, mintha Mr. Bean-t szerette volna parodizálni, úgyhogy már eleve volt egy mosoly az arcomon ahelyett, hogy a mély fájdalom sugárzott volna rólam. Aztán megtette azt a mozdulatot, bár ne tette volna és a vulkán kitörőben volt.

A jó ég tudja miért, vagy talán stílusosabb, hogy a Jóisten tudja miért, egy mikrofon előtt állt egy darabig, nem a pulpitusánál, onnan kezdte el a mise beszédét. Majd egy mondat közben egyszer csak egy táncost megszégyenítő sasszéval átugrott a pulpitushoz, mely kb. két méterre volt tőle, hogy az azon lévő Bibliából folytassa a felolvasást. Nem lett volna még baj, bár a meglepettségtől tátva maradt a szám, de én hülye ránéztem a férjemre, akinek hasonlóan szarkasztikus humora, egy „ó”- ban meg is nyilvánult. Nem csak egy olyan sima „ó”- ban, hanem abban a meglepődő, jutalmazó „ó”-ban, melynek íve van. Lentről indul, egy ponton megáll fent, majd elhalóan újra lefelé indul, hogy ott véget is érjen, amivel meglepődésünket és elismerésünket egyszerre tudjuk kifejezni.

És itt kész. Gyakorlatilag fél órán keresztül rázkódó vállakkal röhögtem, el kellett takarnom az arcom, hogy legalább a mellettem ülők azt higgyék, zokogok.

Egyébként néha egyszerre a kettőt csináltam, annyira rémesen kínos volt az egész, Úgyhogy iszonyatos feltűnést jeltettem a folyamatos prüszköléssel és furcsán feltörő hangokkal.

De hát kimenni nem tudtam, ám mindenkit megleptem, nem is sejtették, hogy ennyire kiborulok apósom eltávozása miatt.

Aztán rájöttem, hogy a temetéseken általában így reagálok, úgyhogy ha tehetem elkerülöm őket, mindenkinek jobb így.

Aztán van az a fajta röhögőgörcs, amikor elég kegyetlen módon kinevetsz valakit. Na ugye, melyik a legszebb öröm? Genyó dolog, nem vitatom, cserébe viszont magamon is tudok nevetni, legalábbis egy idő után.

A legjobb ilyen sztori, ami nem velem történt meg és az is lehet, hogy csak városi legenda, mindenesetre példaértékű történet.

Lány és fiú első randin találkoznak, szép park, hívogató piros pad, madárcsicsergés meg minden. Egész jól alakulnak a dolgok, ám az első csóknál, pont a legintimebb pillanatban fiúnak tüsszentenie kell, gyanútlanul meg is teszi. Hogyan lehetséges, hogy meg sem érzi a vastag zöld turhát, mely orrától egészen a szája szegletéig foglalja el a helyet? Rejtély. Mindenesetre mintha mi sem történt volna, próbálja újra megcsókolni a lányt. És hát igen, a lány undorral és hányingerrel küzdve úgy elkezd visítva röhögni, hogy örömében egy ordenárét fingik (akinek ez durva, pukkant). Ezután megbeszélik, hogy maradjanak csak barátok, ha már az első randin ilyen jól sikerültek a dolgok.

Az én személyes legszebb káröröm történetem, mikor egy közeli családtagom (biztosan nem árulom el, hogy ki) némi diaréval küzdött egy-két napja és elkérte az autómat, mert az övé szervizben volt épp. Igen, a történet eléggé egyértelmű. Vinnyogva röhögtem, s bár a folt sosem jött ki az ülésemből, mégis mindig megmosolyogtatott, mikor beültem.

Egyébként pedig tudni illik, hogy a nevetés borzasztóan jót tesz a testnek. Csökkenti a stresszt, egyensúlyban tartja a vérnyomást, élénkíti a vérkeringést, erősíti a szívműködést. Alaposan megmozgatja a belső szerveket (ami állítólag jó), segíthet enyhébb mentális problémák túllendülésében, ergo segít leküzdeni a depressziót és a borús gondolatokat is.

Mondjuk bele is lehet halni, na de inkább nevetve, mint sírva, ha már választhatnék, és arra, aki a temetésemen nevetőgörcsöt kap, én biztos nem fogok haragudni.

Akinek meg nehezen megy, annak ajánlom a hahotajógát, ahol megtanítják, hogyan kell láthatólag minden ok nélkül, légzőgyakorlatokkal nevetni. Dr. Madan Kataria dolgozta ki a módszert, amely már itthon is elérhető, állítólag frenetikus hatással bír a szervezetre!

http://hahotajoga.hu

Nevessetek sokat, élvezzétek az életet, mert sokkal könnyebbé tesz mindent!

Szabó Lilla

Kommentek