Meddig tarthat a gyász?

Lassan egy hete élek remeteként és felmerül a kérdés, hogy meddig mehet ez így tovább. Amíg el nem fogy az utolsó zacskó tészta, vagy amíg ki nem kapcsolják az áramot? Melyik lesz előbb és melyik ránt ki igazán?

 

Szerencsés vagyok, hogy bezárkózhatom, nem igaz? De a hétfő reggeli utcán masírozók között is bőven akad olyan, aki be van zárva saját kis börtönébe. A friss szellő nem mindig zavarja ki az áporodott gondolatokat. Ülünk odabenn, lelkünk sötét pincéjében és sajnáljuk magunkat napokig, hetekig, hónapokig... és hiába mondjuk, hogy elég, csak nem változik semmi varázsütésre.

Hol a határ? Mikor kell végleg leszámolni a démonnal? Meddig gyászolhatjuk megromlott kapcsolatunkat, eltávozott szerettünket, megromlott életünket?

Van egy bizonyos pont, amikortól már a lélek törvényébe ütközik a sajnálkozás?

Jó esetben fognak szólni kívülről. Ránk ordít a világ egy új, megoldandó probléma vagy egy barát személyében, és szépen lassan elfelejtünk az előző fájdalmunkra gondolni, nem jut tovább hely az avas problémának. De hogy ez a pillanat mikor jön el, oly változó, mint a boldogság óráinak száma. Van, akinek ebből jut több, van, akinek az jár tovább. Szerencse dolga.

Én a mai nappal befejezettnek tekintem az aggódást magamért és nem siettetem az elmém tovább. Mert az előző taktikám, miszerint minden alkalommal a következő napot, a következő beszélgetést, a következő ébredést tekintettem a határidőmnek, csúfos kudarcot vallott.

Erőltettem magam és ezt úgy jelezte a szervezetem, ahogy csak módjában állt.

Ismeritek-e a jó öreg pánikrohamot?

Tudjátok, azt az érzést, amikor a világ olyan súllyal nehezedik rátok, hogy hirtelen szorít a ruha, a terem, a test amiben vagytok. Elfogy a levegő, összeszorul a gyomor és forogni kezd minden, míg a végén neadjisten ájultan estek össze, akár a Nagykörút közepén is.

Nem találkoztatok még?

Addig jó.

Én és a pánikrohamom régi ismerősök vagyunk. Életemben először, egy Loreálos pult mellett fagytam le a Király utcai drogériában, aztán később szórakozóhelyen és nyílt terepen is rám köszönt már ez furcsa elmebaj.

Mindig kiderült, hogy mire figyelmeztetett éppen, de azért soha nem köszöntem meg neki a közbelépést.

A mostani lakáshoz kötöttségem is leginkább miatta van. Elindultam én többször itthonról, csak a kapunál mindig elfogyott a levegő. Legutoljára ma reggel próbálkoztam tovább jutni, de ismét hazafutás lett a vége.

Már készültem volna őrjöngeni, amikor könnyek helyett hirtelen a nevetés bukott ki belőlem.

Felnőtt nő vagyok és megállít egy kapu? Micsoda szánalmas élet és elme ez. Egy vicc az egész, egy vicc vagyok, és azon bizony nevetni kell.

Fél órával és egy kávéval később úgy döntöttem, hogy értetlenkedés és sopánkodás helyett inkább rendet teszek idebenn. Amíg a fejemben képtelen vagyok, addig legalább a nappaliban, a ruhásszekrényben és a fürdőszoba fiókban.

Mivel enni nemigazán tudok, lett egy tucatnyi „régiúj” ruhám. Még egy hét önsanyargatás és abba a szoknyába is beleférek, amit rajongásig imádok az első pillantás óta, de élesben még soha nem volt rajtam.

Mivel emberekkel nem találkozom és élőszó nem vonja el a figyelmemet, lassan újra kivégzem a legutolsó Szex és Newyork évadot is.

Mivel szórakozni nem járok, jövő hétre talán elég pénzem marad az évek óta tervezett bojler vízkőtelenítésre.

Alakulhatnának ennél jobban a dolgok?

Nem mondom... de tovább nem panaszkodom.

A pánikom úgyis kienged majd a kapun, amint a gyász véget ért. Addig meg ügyködök, amin tudok és nem hibáztatom magam a defektes elmémért.

Nincs tehát egyezményes jel és nincs határidő. Addig gyászolsz, míg a lelkednek szüksége van rá. Van, aki egy fél napot az aranyhörcsögért, mások heteket egy sohanemisvolt kapcsolatért.

Vass Adrienn

Kommentek