Léleklibikóka

Egyszer fenn, másszor pedig lenn. Azt hiszed hogy van különbség, pedig egy helyben ülsz egész végig.
 

Te vagy a büntetésem, és te vagy a jutalmam is.”(Csorba Piroska)

Egy kedves ismerősömnél olvastam ezeket a sorokat tegnap az ágyamban, valami félig álom, félig valóság közti mezsgyén. Gondolom szinte mindenki tudna egy olyan esetet mondani, amikor ez igaz volt rá.

Például biztos megvan az a történet, amikor beleharapsz egy nagy, illatos fánkba, ami lehetőleg még friss és kellőképpen langyos is. Pár pillanattal később már csak a tetejére szórt cukor porfelhője emlékeztet az élvezetre és átcsap az egész lelkiismeret furdalásba. Hogy a szénhidrát, a cukor, az olaj. Bűnös vagy. Mára is van egy első, apró hibád és ezek mind beállnak a komoly bakik mellé sorba.

Én a létezés minden formájában érzem a kettőséget. Mindent, ami nagyon jó, bizonyos percekben rossznak látok, majd újra beléjük kapaszkodom. Megbánom, majd megnyugtatom magam, hogy szükséges volt, de soha nem zárok le semmit. Minden bűn és minden jócselekedet örökre itt táncol bennem.

A férfi

Csak az érint mélyen, aki legyőz. Legtöbbször olyanokat kedvelek, figyelek, akik tudnak és akarnak bántani. Biztos, hogy érzik is rajtam, ha csak a szívük mélyén is.

Nem tudatosan, de melléjük sodródom és valahogy a sorssal szövetkezve kiprovokálok pár pofont. Megalázkodom, mártírkodom, majd számon kérem rajtuk, hogy miért rúgtak belém. Pedig saját magam rakom oda a kést a torkomhoz és alig várom, hogy valaki belevágjon.

Miközben a legnagyobb örömöket keresem bennük, a legnagyobb fájdalmakat élem át.

A magány

Gyerekként tanultam meg egyedül lenni. Egyedül működni, örülni, szomorkodni és azóta sem biztonságosabb senki mással.

Nem félek a magánytól, pont ahogy a haláltól sem és hiába küzdök látszólag ellene, igazság szerint mindig, tudatosan térek vissza hozzá.

A személyiségem legmélyebb építőköve. Magam vagyok a saját magányom tüze és táplálója.

Az élet

Miközben a társ utáni vágy és az örök egyedüllét vágya között ügyeskedem, az egész életem, minden újabb fricskájában látom egyszerre a büntetést és az áldást.

Természetes hát, hogy egyik percben mindennél jobban akarok élni, nőni, tanulni, tapasztalni, maradni, a másik percben meg mennék innen azonnal el, hiszen egy véget nem érő kanosszajárást sejtek.

Kibírhatatlan gyötrelmek és feldolgozhatatlanul nagy boldogság napi vagy heti vetésforgóban.

És sajnos nem mindig te döntöd el, hogy melyik oldalát látod az érmének, és sajnos nem tudsz csak úgy lemondani valamiről, ami annyi szépséget is ad.

Most egy darabig emberek közt voltam és próbáltam belőlük táplálkozni. Talán csak annyit tehetek, hogy mielőtt túl késő, túl sok lenne, egy kicsit újra egyedül leszek. Míg a hinta mozgásban van és ki nem pottyanok belőle, a büntetéseimet jutalmak is követik. Legtöbbször a kettő ugyanaz, csak mindig máshonnan nézem.

Kommentek